A Csokoládé-hoz hasonló alkotások miatt érdemes európai filmeket nézni, ugyanis benne van minden, ami miatt imádom ezt a művészeti ágat. Elgondolkodtat, lelkileg megríkat és rádöbbent, hogy hiába múlnak az évek, az emberi mentalitás sohasem változik.

Bármennyire is gyengének nézetek ki az előzetesek, és az első rész alapján, a London ostroma korántsem nézhetetlen film. Sőt! Ha nem lett volna kritikán aluli a felvezetés, akkor nagyobb várakozással ültem volna neki, mert korrekt iparos munkára sikeredett.

Pont az ilyen alkotások miatt kedvelem a skandináv filmkultúrát. Még úgyis, hogy azért nem az Egy háború a legfényesebb gyémántjuk. Az üzenet viszont, amit magában hordoz elgondolkodtató és mindenki számára megszívlelendő.

A Walt Disney most bebizonyította, hogy a többi nagy stúdió animációs részlegéhez hasonlóan képes olyan elgondolkodtató, mélyebb töltetű - felnőtteknek is szóló - történeteket írni és készíteni, amiben nem csendül fel két percenként egy semmiről sem szóló dal valamelyik irritálóan retardált karakter szájából.

Aki komoly, minőségi kaland-fantasy-t vár az Egyiptom isteneitől, az csalódni fog, mert bár néhány aspektusában működni tud, a végeredmény nem több egy mérhetetlenül középszerű, ostoba és felületes blockbusternél.

Coen-testvérek visszatértek, hogy a remek stílusérzékükkel könyörtelenül lerántsák a leplet Hollywood pénzhajhász politikájáról. Itt mindenki és minden az, aminek a stúdió láttatni akarja. A Llewyn Davis világa rendező-párosa egy szórakoztatóan elborzasztó, kiábrándító világot teremtettek, aminek minden pillanata ajándék.

Szász Attila (A berni követ) legújabb rendezése az I. világháború peremén álló, mélyvallásosságtól átitatott hedonista Budapestjére kalauzolja el a nézőt, ahol a hírhedt Mágnás Elza tartja „fogságban” a gazdag férfiak szívét és csekkfüzetét.

Marlon Wayans, mint oly sokszor, úgy döntött, hogy végtelenül kellemetlen módon darabokra szedi a tavalyi év egyik legmegosztóbb filmjét, A szürke ötven árnyalatát. Már akkor sem értettem egyet azzal a negatív hozzáállással, ami Sam Taylor-Johnson filmjét körbevette, ám A fekete ötven árnyalata olyan felesleges gyomrost vitt be a könyvadaptációnak, amit egyáltalán nem érdemelt meg.

Nagy reményekkel álltam A nagy dobás (The Big Short) elé, ami a sztárparádé mellett egy igazán érdekfeszítő, maradandó történet ígéretével kecsegtetett. A végeredményt sajnos nem sikerült igazán alaposan, mélyen kidolgozni. A sztoriban rejlő tanulságot és a mély társadalmi/gazdasági-kritikát inkább csak felületesen kapargatták meg.

A gyerekközpontú horror-filmeknél már csak a játék babás-verziók a félelmetesebbek: Annabelle, Billy vagy Chucky láttán nem egyszer hűlt meg már az ereimben a vér. Ezekből a faragott figurákból mindig árad egyfajta megfoghatatlan, „ködös” misztikum, ami képes a halál ölelő karjaiba kergetni a nézőt . Ezt a tézist lovagolták meg A fiú-ban is, ami ötlet szinten volt merész.

Viharzónában George Clooney-nak, a Hullámtörőkben Ashton Kutcher-nek gyűlt meg a baja a fúriaként őrjöngő hullámokkal. Rajtuk kívül Leonardo DiCaprio (Titanic) és Kurt Russell (Poseidon) is a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen érzés az, amikor magához édesget a tenger ébenfekete mélysége. Ezúttal Chris Pine vállalkozott arra, hogy a lehetetlennel dacolva legyőzze az elvadult hullámokat. Hát nem sikerült neki túlságosan emlékezetesre.

Nehéz háborús tematikájú nagyjátékfilmeket készíteni manapság, hiszen a hollywoodi filmgyártás sajátos, pátosszal és giccsel átitatott elbeszélésmódja teljesen elidegeníti a nézőket a mozivásznakon ábrázolt konfliktusoktól. Erre az agyonjáratott sablonra cáfol rá az Egy tökéletes nap komikus, ám annál fajsúlyosabb mondanivalójával.