Újabb ünnepnapi zsánerfilmmel sokkol Hollywood. Ezúttal is a horrorvígjáték műfajához nyúlt a lassan kultstátusznak örvendő Adsz, vagy kapsz rendezője. A kötelező műfaji panelek között kaptunk egy szájba rágott, érdekes gondolati felütést a karácsony szelleméről.

Egyetlen egy bajom van csak a Szemekbe zárt titkokkal: nem láttam az eredeti, az argentin verziót, amit az egyik legjobb idegen nyelvű thrillerként tartanak számon. Ettől függetlenül remek volt az amerikai feldolgozás, egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem, pedig kialvatlanul, fáradtam ültem be az esti vetítésre.

Tartozom egy vallomással: borzasztóan féltem ettől a filmtől, mert az előzetesek és a poszterek sem kecsegtettek semmi jóval. Végül minden aggodalmam beigazolódott, ám arra azért mégis jó volt, hogy rájöjjek: a hiba részben nem Blinky barátaiban, hanem bennem keresendő.

Befejező részéhez érkezett az Éhezők viadala. Bevallom őszintén, hogy a harmadik és negyedik rész nézése közben nem egyszer elhagyott a remény. Pedig továbbra is váltig állítom, hogy Az éhezők viadala-franchise, ha önmagát komolyan vette volna, akkor a mezei szórakoztatásnál sokkal messzebbre mehetett volna.

Filmfesztiválra rendezni egy szerzői filmesnek mindig is kihívás. Brutálisan erős a filmes mezőny, ráadásul a háborús dráma témakörébe helyezni az üzeneteket főképp nehézkes. Sok-sok hollywoodi és európai háborús melodráma bukott már el ezen az úton. Az Oscar-díjas (A némafilmes) Michel Hazanavicius A keresés című mozija ugyan ezt a tábort erősíti tovább.

Egyelőre érdemes lenne a címbeli meghatározásomat feltételes módban kezelni, hiszen Hollywoodban mindig van az a vastag csekk, amire a színészek „nagy duzzogva” igent mondanak. Mindenesetre a legújabb James Bond-mozi, a Spectre nagyon szépen keretbe foglalta a Craig-érát. Ez volt a tökéletes búcsú!

Valószínűleg nem ismeretlen ez a már szinte közhelyesnek számító, de mégis igaz mondat: "Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.", melyet Antoine de Saint-Exupéry mondott ki először A kis herceg című művében.

A 2002-es Magyar Filmszemle fődíjával kitüntetett (Chico) Fekete Ibolya hosszú szünet után tért vissza a mozivásznakra. Új játékfilmje, az Anyám és más futóbolondok a családból végigzakatol a XX. század magyar történelmén keresztül, miközben végigregél egy családi drámát, és bemutatja milyen is volt az élet az elmúlt 100 évben.

Évről-évre minden egyes naptári ünnepnapkor a hollywoodi filmgyártás megajándékozza a nézőket egy családi mozival. Idén Halloweenre a Libabőr jutott a kedves kis szörnyecskéivel és a pofon egyszerű forgatókönyvével. Ezeknél a családi filmeknél csak egy kérdést tehetünk fel: tudott újat mutatni, vagy a készítők a még mindig jól bevált zsáner sablonjait hasznosítják újra?

A Sicario röviden összefoglalva olyan, mint egy tökéletesen végrehajtott fejlövés: egyszer üt, de akkor halálosan. És egyben ez is vele a probléma. Borzasztóan feszült és meglepően mély, ám csak egyszeri bevetésre alkalmas, ezért sem lesz soha igazi klasszikus. Ettől függetlenül megéri elmerülni a mexikói városok kilátástalan, reményvesztett nyomornegyedeiben. Főleg úgy, hogy a legnagyobb mocsok nem is a kokaintól porzó utcákon folyik.

Kezdjük azzal, hogyha már Pán Péter eredettörténetét is el kell mesélni, akkor ott már nagyon komoly gondok vannak. A látottak alapján sajnos azt kell mondanom, hogy az égvilágon semmi szükség nem volt arra, hogy megtudjuk, miként válik Péter Pán-ná, az az a törzs legnagyobb harcossá. Ezzel a problémával a készítők a forgatókönyvírás közben szembesülhettek, mert a végeredményből az derült ki, hogy egyáltalán nem törekedtek arra, hogy komolyabb színben tüntessék fel Sohaországot, vagy saját magukat. Hugh Jackman-ről nem is beszélve!

A Hotel Transylvania 2. – Ahol Genndy Tartakovsky még mindig szörnyen jót alkotott! Az első részhez hűen ismét sikerült a kicsiket és nagyokat is a székhez bilincselni egy másfél órás utazásra a szörnyek világába.