Puska ide vagy oda: remekül felépített történetvezetés

A Szemekbe zárt titkok rendezője, Billy Ray a biográfiája szerint a direktori székben még elég tapasztalatlannak számít: ezzel együtt összesen három nagy játékfilmet rendezett, ezek közül A hazugsággyáras minősége azért nagyon alulról szagolta az ibolyát. Ellenben forgatókönyvíróként nagyon szép karriert futott be Hollywoodban: többek között az ő „tollából szökkent ki” Az éhezők viadala első részének és a Phillips kapitánynak a scriptje is. Ezúttal úgy döntött, hogy amerikai köntösbe bújtatja a 2009-es argentin Szemekbe zárt titkokat. Biztosra veszem - így láthatatlanban is -, hogy az eredetit nem lehet felülmúlni, hiszen az argentin filmesek köztudottan erősen „hallucinogén szereket” szednek, ettől függetlenül abszolút becsületesen, tisztességesen helyt állt. Kimerem mondani, hogy a Fogságban és a Holtodiglan után a Szemekbe zárt titkok az egyik legjobb újgenerációs amerikai thriller. Az eredeti alkotást Juan José Campanella rendezte és 2010-ben megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A történet szerint egy összetartó FBI csapat darabjaira hullik, amikor egyikük lányát brutális módon meggyilkolják. Ám 13 évvel a gyilkosság után olyan nyomra bukkannak, amely talán segít felgöngyölíteni az ügyet. Azonban egyikük sincs felkészülve a sokkoló titokra, amely átszövi a múltat és a jelent...

Minden közhely ellenére működik

Hiába építkezett a megszokott, agyonhasznált panelekből és műfaji eszközökből, ezúttal ez egyáltalán nem érdekelt. A történet, minden hibája ellenére, olyannyira magával ragadó volt, hogy egy pillanatig sem tudtam kiszakadni belőle. Pedig a vetítés kezdése előtt hullafáradtan, egész napos munka után, rosszkedvűen ültem be a terembe. Amíg ki nem hunytak a teremben a fények, azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne most otthon elnyúlni a kanapén egy közepes, agykikapcsolós sorozatrész és egy doboz hideg sör társaságában.

A legszebb az egészben, hogy abban a pillanatban, amikor elkezdődött a történet, minden bajomat, nyűgömet egy csapásra elfelejtettem. Nem voltak anyagi gondok, befizetetlen számlák, csak én voltam és a film. Nagyon egyenesen közölt. A legtöbb bérrendezéstől eltérően nem éreztem úgy, hogy fal van köztem és a rendező között. Ebben nagyszerepet játszott az is, hogy elképesztően erős volt a film hangulata, atmoszférája. Olyan acél hideg és szürke volt, hogy szinte láttam magam előtt, ahogy a kimondott és kimondatlan szavak megfagynak a színészek szájában. Ezen a téren erős párhuzamot érzek a Denis Villeneuve-féle Fogságban-nal, ami szintén hasonlóan nyomasztó, magával ragadó hangulattal bírt. Nem csak a történet és a csavar volt érdekes - végre egy olyan, ami nem csak megdöbbenteni tudott, hanem sokkolni is -, hanem a társadalmi és politikai háttérkritika. Remekül rávilágított arra, hogy a nagyobb jó elv alapján bárkit büntetlenül fel lehet áldozni. Ha a cél szentesíti az eszközt, akkor mindegy, hogy mit követünk el, a törvény előtt tiszták és becsületesek maradunk. Jól aláhúzták, megfogalmazták az információ hatalom hipotézist, ami a mai, aprópénzre váltott világunkban legalább olyan fontos valutának számít, mint a facebook like. A megszerzett tudás, információ birtokában jóformán Istent játszhatunk: önkényesen életet adhatunk és vehetünk el. Szabadságot és jobb életet is vásárolhatunk vele. Nincsenek korlátok, határok, erkölcsi szabályok. Ez a maga nevében elég félelmetes.

Külön hálás vagyok azért, hogy a flashback-es eszközzel nem öncélúan játszottak, hanem értelmet és célt adtak neki. Szükséges volt ahhoz, hogy a sok-sok történetmorzsa végül egy egységes masszává álljon össze. Fontos adalékanyag volt a jó színészi játék is. Kiváltképp Chiwetel Ejiofor karakterét emelném ki, akit hiába erőltettek néha kínos, erőtlen dialógusokba és szituációkba, mindent maximálisan megoldott. Ha tekintettel ölni lehetne, akkor Nicole Kidman már a sokadik életfogytiglant tölthetné. És még Julia Roberts sem lógott ki a sorból, pedig nehezen barátkoztam meg azzal, hogy rendőrnőt alakít. A mélydrámát viszont szépen megoldotta, annak ellenére, hogy itt-ott némi túljátszást éreztem a részéről, de ezt betudható annak, hogy nagyon akart bizonyítani.

A vásznon látottak árnyékként követtek a kihalt, sötét sikátorokon keresztül. Amikor végre hazaértem a barátságos lakásba, örültem, hogy valódi, élő személy vagyok, nem pedig egy kifacsart figura vagyok a Szemekbe zárt titkok című filmben.

MoziStar: 8/10