Lehengerlő, megható és gyönyörű - ezek a szavak jutnak eszembe A szoba című filmről, amely egy anya és gyermeke kegyetlen sorsát hivatott bemutatni. Rég láttam ilyen tökéletes drámát, amely Emma Donoghue világsikert aratott bestsellerének regényhű adaptációja.

Közel tíz éve - A miniszter félrelép - után, a Kossuth-díjas színművészünk új saját rendezésű alkotással jelentkezett, aminek az alapját Vámos Miklós novellája ihlette. Aki esetleg a színészre jellemző vígjátékra számítana, az csalódni fog, mert ez inkább dráma és erőteljes lelki utazás, semmint habkönnyű komédia. Ez a műfaj abszolút jól áll a legendás magyar színésznek!

Szerettem ezt a filmet, mert hatásos volt. Ahogyan a Milles Teller-féle dobos produktum is működni tudott, úgy A kórusnak is sikerült végig lekötnie a figyelmemet, pedig nem volt könnyű dolga: a sikátorhoz hasonló szűk zenei kultúrámtól ez a fajta műfaj nagyon távol esik.

Dühös vagyok. Mérhetetlenül dühös. Miért van az, hogy adva van egy effektíve egész érdekes, szórakoztató, lehetőségekkel teli alapötlet, a kivitelezés, a kreatív tálalás mégsem több olcsó délutáni matinénál? Miért kell mindent beáldozni a műfaji eszközök oltárán, egy olyan hamis Isten kedvéért, ami igazából sosem tett csodát?

Az én szerelmem című dráma nem más, mint két óra utazás a párkapcsolatok bonyolult, akadályokkal és feszültségekkel teli világába. A lehetőségekhez mérten megpróbált leásni a szerelemből fakadó problémák gyökereig. Szerencsére nem ismételte unalomig az üres „szerelem rossz!”- frázist.

A moziban való filmnézés örömeit pont az olyan alkotások támasztják alá, mint a legújabb Alejandro González Iñárritu film, a The Revenant (A visszatérő) című fantasztikus dráma, amely nem csak hangulatában, látványában, de a színészi játékokban is hozza azt, ami miatt valóban élmény széles vásznon nézni egy igaz történetet. Ezt az elképesztő összhatást egy kis monitor nem képes visszaadni.

A Ferrell-Wahlberg páros a családapa kérdését igyekszik körbejárni, egy végletekig szabályos, biztonsági játékot játszó családi vígjátékban. Ezúttal a családfőké lett a főszerep, amit az amerikai famíliaidill közegébe helyezett Sean Anders rendező. A végeredmény majdhogynem ugyanaz, mint a direktor előző filmjeiben: önismétlő vígjáték forgatókönyv, és minden intelligenciát mellőző poénáradat.

A rajongók által csak szerzői blockbuster rendezőnek titulált Quentin Tarantino a Django elszabadul után újabb szürreális, ám az eddiginél kevésbé maradandó filmélménnyel jelentkezett. Lehet, hogy könyvként sokkal jobban működött volna a rendező sorban harmadik western-filmje.

Stina Werenfels svájci rendezőnő második nagyjátékfilmjében egy mentálisan sérült lány coming of age történetébe nyerhetünk bepillantást. Kevés film foglalkozott eddig a neurotikus személyiségek szexualitáshoz való viszonyaival, így a Szüleink szexuális neurózisai egy rendkívül különleges filmélményt nyújthat. De, csak is a bátraknak!

… mármint a poénokat tekintve. Felfoghatatlan, hogy a sablonszerűen megírt – „viccesnek szánt” – forgatókönyveknek és karaktereknek még mindig van létjogosultsága a mozikban – ráadásul még Európában is.

Vannak olyan filmek, amelyeknek a létjogosultsága komolyan megkérdőjelezhető. Az Elmentek otthonról (Nicolas Benamou, Philippe Lacheau) is hasonló cipőben jár: egyszerűen érthetetlen, hogy ki és miért gondolta úgy, hogy megéri ezt, az ürességtől kongó scriptet megvalósítani. Igaz, az Elmentek otthonról végeredményét látva az egész igazán zsebpénzbarát produkció volt, így a financiális része érhető.

J. J. Abrams meghajolt a nép(harag) előtt, és a roskadozó, ütött-kopott Millennium Falcon fedélzetén egy olyan világba repítetett el minket, ami a végletekig, az utolsó karakterexpozícióig hű maradt George Lucas-örökségéhez. Lényegi újítás, változtatás helyett egy generációváltást néztünk végig szűk száznegyven percen keresztül. De ezt a legkevésbé sem bántam.