Van egy alapvető hitvallásom: minden filmet látni kell. Mindegyikből lehet valamit tanulni, építkezni. Ebben az esetben például azt, hogy csak azért, mert gyógyíthatatlan young adult-lázálomban forr Hollywood, nem jelenti azt, hogy bármit büntetlenül a vászonra lehet vinni. Hihetetlen, hogy volt olyan reader, aki az 5. hullám forgatókönyvét olvasva azt gondolta: „igen, ebbe megéri energiát, pénzt és időt fektetni, mert a végletekig cool”. Ez egyáltalán nincs így, még akkor is, ha úgy gondolom, hogy túlságosan nagy volt az a cselekményfolyam, amit fel kellett dolgozni. A rendező, J Blakeson (The Disappearance of Alice Creed) folyamatosan versenyt futott az idővel: be kellett mutatniuk az invázió különböző - egyébként ügyesen átgondolt - szakaszait, meg kellett ágyazni a főbb konfliktusoknak, ki kellett bontani a karaktereket, és még szerethetővé is kellett őket tennie. Ebbe az ambiciózus vállalkozásba végül teljesen beletört a crew kicsorbult bicskája.Azt még elnézem, hogy egyáltalán nem volt újító, de még a jól bejáratott műfaji eszközöket is tűzoltásra, semmint építkezésre használták. A történet két nagy, egymástól látszólag elkülönülő, ám végül mégis csak összekapcsolódó történet-szakaszból állt: az egyiken a hősnőnek szánt Chloë Grace Moretz (Carrie, Ha/Ver) útját jártuk végig, akinek egyetlen célja volt: megtalálni az öccsét, akit azért veszített el, mert egy plüssmackó miatt végül lekéste azt a buszt, ami a biztos menedékbe volt hivatott szállítani őket. Érzitek ezt a mélyen gyökerező konfliktuspontot? A világ lángokban, családok szétszakadva, a túlélés a szó szoros értelemben egy hajszálon múlik, mégis a maci, legyen bármilyen eszmei értéke is, a legfontosabb. A családi kapcsolatok, amik a drámát, az érzelmi koherens kötést és a tétet volt hivatott a történetbe csempészni, olyan súlytalan volt, hogy a multiplex kellemes légkondicionáló berendezése egy szempillantás alatt kifújta a teremből. Egy pillanatig sem éreztem azt, hogyha a film végén nem lennének túlélők, az megrengetné a világomat. Sőt: egy ponton az igazán fantáziadús nevet kapó földönkívülieknek - csak Lényként hivatkoztak a váratlan vendégekre - kezdtem el szurkolni.Egy ideig őszintén reménykedtem abban, hogy mindaz, amit látunk, csak egy zseniális görbe tükör ennek a minden alapokat és mélyebb, nevelő tartalmat nélkülöző zsánernek. A felénél viszont rájöttem, hogy nem, mindezt véresen komolyan gondolják. Arra viszont mindenképpen jó volt, hogy egy ponttal mindenképp felértékeljek olyan próbálkozásokat, mint Az útvesztő-franchise, ami szintén teljesen középszerű, de legalább az ember nem érez késztetést arra, hogy petíciót gyűjtsön arra, hogy ne legyen folytatás. A történet második szakasza a gyerek katonák kiképzéséről szól, merthogy az elgondolás szerint csak a fiatalokkal van esélyünk a túlélésre. Ezen a szálon van a történet legnagyobb fordulópontja is, mert a másik oldalon egy kilométerről kilehet szagolni, hogy mi lesz a „drámai” status quo-változás. A szájbarágós magyaráz pedig minden galaxisbeli határon túlment: miért kell újra meghallgatnunk, hogy mi sem vagyunk jobbak vagy mások a földönkívüli hódítóknál? A történelemkönyvekből pontosan tudjuk, hogy milyen kicsinyes faj vagyunk, nem kell újra és újra „magvas háttérüzenet/mondanivaló” gyanánt újra a szánkba rágni. Vagy, ha tényleg ez a végső konklúzió azt is lehetett volna kreatívabban, újszerűbben megoldani. Ez így csak silány másolás, semmi több.

Bárcsak kétdimenziós figurákkal találkoztam volna, ugyanis ezek a figurák nem voltak többek, mint kósza szalvétára vázolt jegyzetek, amit az író a kihűlő félben lévő Caffé Latte-jának bódulatától köpött ki magából. Semmilyen aspektusból nem lehetett hozzájuk kötődni, de még együtt érezni sem. Mindenkit a bosszú vezérelt, ami még jó is lehetett volna, csak mivel nem volt elég idő megismerni a rokoni szálakat, így az, hogy az egyik szereplő az anyját, a másik a húgát veszítette el a véres támadásokban vagy a mesterségesen generált természeti katasztrófákban, nekem semmit nem jelentett. Nem ástak mélyre, nem töltötték meg őket valódi létezéssel. Ezek tényleg csak szerepek voltak, fiktív karakterek, amikhez szinte lehetetlen bárhogyan is kapcsolódni.

Chloë Grace Moretz nem a következő Jennifer Lawrence

Érezhetően a stúdió meg szerette volna teremteni a következő Katniss Everdeen-t, de sem a karakter, sem pedig a színésznő nem elég karizmatikus, emlékezetes ehhez a vállalkozáshoz. Amíg az Oscar-díjas színésznő képes volt kultuszt teremteni a figurája köré, addig Chloë Grace Moretz erre, a képességeiből kifolyólag is, teljesen képtelen. Nem áll jól neki ez a túlélő hősnő-szerep. Pedig számomra mindig kellemes látványt nyújtott - szeretem a nem tipikus ideálokat -, de a fegyver és a markáns kiállás nem az ő terepe. Hibás döntés volt őt belekényszeríteni ebbe a skatulyába, mert végig úgy vergődött Cassie-szerepében, mint a végső haláltusáját vívó partra mosott hal. Értékelendő viszont az, hogy megpróbálta.

Nem is tudom, hogy Nick Robinson (Jurassic World) vagy Alex Roe (Lopakodók: Örökség) volt a rosszabb. Amikor kezdtem azt gondolni, hogy legalább a tipikus szerelmi háromszög-klisét nem robbant dinamit módjára az arcomba, akkor a végén, ha csak utalva is, de csak meggyújtották a kanócot. Emeljük ki Alex Roe, mert végeredményben a tiszta játékidő legnagyobb részét ő töltötte Chloë Grace Moretz-cel. Végeredmény: körülbelül annyi kémia volt köztük, mint két banánban. Azt pedig nem tudom megbocsájtani a fiatal színésznek, hogy a játékával sikerült felpontoznia a szememben azt a Theo James-t, aki a young adult műfaj másik végtelenül gyenge képviselője. A többi, tipikus archetípust – volt itt okos srác, kemény, punkos csaj, védelemre vágyó kisrác - megtestesítő színészről és színésznőről már ne is beszéljünk!

Liev Schreiber (X-Men Kezdetek: Farkas) pedig…őszintén nem értem, hogy miért kell ilyen filmekben égetnie magát, amikor a Ray Donovan sikerét meglovagolva bármit elvállalhatna. Ennek ellenére kell fényévekre ő volt a legjobb, de ez sem menti meg a filmet a csúfos bukástól.

Az 5.hullám szélvész gyorsasággal fog a feledés végtelenül sötét kútjába zuhanni. Adva volt egy jó ötlet, aminek sikerült csak a felszínét megkapargatni, és újfent bebizonyítani, hogy az ebben a műfajban mozgolódó rendezőknek eszük ágában sincs megújítani a műfajt. Végtére is a felelősségmentes munka a legkényelmesebb. Szénsavas üdítővel egy tényleg borzasztóan unalmas napon elmegy, de ezért nem érdemes megrohamozni a mozi pénztárakat.

MoziStar: 4/10

Az 5. hullám adatlap