Így is fel lehet dolgozni a halált

A történet jóformán bemutatja, hogy miképp lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant. Rávilágít arra, hogy milyen folyamatok mehetnek végbe egy olyan emberbe, akit a különböző kivizsgálások után a kezelőorvosa jóformán „síralom házba” küld. A halálfélelem a földi létünk szerves részét képezi. Szerintem még azokat is foglalkoztathatja, akik erőteljesen azt hangoztatják, hogy nem félnek a túlvilágtól. Nem is magától a csuklyás Kaszástól, hanem az ismeretlentől tartunk. Amióta csak világ a világ, mindig rettegünk attól - főleg az öntudatos, folyamatos válaszokra éhes modern ember -, amiről nincs elegendő, átfogó információnk. Nem csak magunk miatt félünk - a halálra ítéltnek már úgy is mindegy -, hanem azokért aggódunk, akik utánunk itt maradnak. Mindig a túlélők azok, akiknek meg kell küzdeniük a szeretett fél hiányával, és az általa hátrahagyott fájdalom érzetével.

Dr. Borlai (Kern András) az elismert sebész és professzor egészen addig élte a saját idilli, jól, szorgalmasan és tartalmasan felépített életét, amíg ki nem derült: gyógyíthatatlan betegségben szenved. Ezek után briliáns „tervet”eszel ki: mindent megtesz annak érdekében, hogy a halála után senkinek se hiányozzon. Hogy senki se gondoljon rá jó szívvel. Jóformán a korábbi életének minden egyes szép emlékét szeretné kitörölni az ismerőseinek - köztük a saját feleségének és lányának - az emlékezetéből. Még úgyis, hogy korántsem élt azért makulátlan életet, amit jól alátámaszt, hogy időnként más nő karjaiban kereste a szexuális felüdülést. Hiába készült fel alaposan a biztos halálra - az érzelmi köldökzsinór elszakítása után a családja egzisztenciális biztonságát is megteremtette -, ahogyan az lenni szokott, az élet ezúttal is megviccelte a „hétköznapi hősünket”. A Halál csókja csak elkerülte, így végül kénytelen volt szembe nézni a saját tetteivel, aminek nyomában nem jár mást csak nyomorúság, magány és kilátástalanság. Felszínesen megkapjuk a halál felszabadít-tézist is, aminek a keretén belül láthatjuk azt, hogy egy ember, akinek már úgy is vége, mindent ki akar próbálni, amit korábban nem mert. Külön kiemelnék egy jelenetet: amikor Kern András öltönyöstül elmerül a Dunában, a zakóját a felszínen hagyva - ami miatt járókelők azt hitték, hogy bele is fulladt - szimbolizálta azt, hogy elfogadta a sorsát, a halált és mostantól csak a tervének fog élni. Intelligensen, bújtatva közölt, amit jó volt látni és magamba szívni.

Ezt a végtelenül komplex figurát, aki egyszerre volt vicces és végtelenül drámai, Kern András nagyon szépen és elegánsan formált fel. Egész egyszerűen vérprofi, és nem csak figura megformálásában, hanem rendezésben is. Végig egyensúlyban tartotta a humoros és a drámai paneleket. Ennek köszönhetően a mélyigazságok levonása mellett mégsem csap át az egész komor sötétségbe.  Az utolsó pillanatig megmaradt a könnyed szerethetősége, miközben a komoly és elgondolkodtató témából kiindulva Kern András kitépte a szívemet és csavart egyet a lelkemen. Ezért kimondottan hálás vagyok, mert érzelmi szempontból is működni tudott a történet. Ennél a pontnál ki kell emelnem Vámos Miklóst, aki nélkül ez az egész nem lett volna ennyire hatásos, elgondolkodtató. A negatívumok között meg kell említenem, hogy maga a poén-faktor - számomra – többnyire gyenge volt. Nem volt amerikai-hatása, ízig-vérig magyar volt – a buszos jelenet mindent vitt! - mégis érződött rajtuk a tartalmatlanság és az elcsépeltség. Még úgyis, hogy Kern András láthatóan megpróbált alkalmazkodni az új trendekhez, ami külön megsüvegelendő. A jó pap is holtig tanul, én pedig nagyon tudom becsülni azokat az embereket - nem csak művészeket - akik belátják azt, hogy szükségük van a fejlődésre,a tanulásra, mert a világ és ezáltal az emberek ízlése is folyamatosan változik. Illetve kicsit hosszúnak éreztem a játékidőt. Ha csak tíz-tizenöt perccel lett volna rövidebb, akkor sokkal feszesebb lehetett volna az egész produktum, de ennyi baj legyen.

Jól működött az Eszenyi Enikő – Kern András duó

Bár a show-t egyértelműen a Kossuth-díjas színművészünk lopta el, mégis meg kell említenem, hogy a színművésznővel még mindig nagyon jól érzik egymást a vásznon. Még úgy is, hogy Eszenyi Enikő azért nem tudta teljesen levetkőzni a színházi mi voltját: nem egyszer túljátszotta, „túlordította, túlgesztikulálta a jeleneteit. De a kémia végig megvolt köztük. Kern Andrásról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni: amellett, hogy hozta a kötelezőt, meg tudott újulni, ami egy olyan pozícióban lévő színésznél, mint ő, elég nagy teljesítmény. Nagy tisztelet ezért (is)! Újoncot is avattunk Bereczki Zoltán személyében, ám olyan elhanyagolható karaktert kapott – banki alkalmazott -, hogy ebből nem lehetett normálisan leszűrni azt, hogy filmszínészként mire lenne képes. De legalább nem volt celebesen ripacs, és ez, sajnos, nála borzasztóan nagy szó.

Nem a Gondolj rám lesz a következő Golden Globe-díjas filmünk, de láthatóan nem is ez a célja. A szórakoztatás mellett reprezentál egyfajta haláltudat-feldolgozást, ami elgondolkodhatja a nézőt. Abszolút jól illeszkedik a mai magyar filmek közé. Érdemes megnézni, mert remek, tartalmas élményt tud nyújtani.

MoziStar: 8/10

Gondolj rám filmadatalap itt