Érzelmes hangjegyekkel megkomponált örömzene

A hangszálaink bemelegítésének érdekében kezdjük gyorsan a rövid történet ismertetését D-dúrban: adva van egy hányatott sorsú fiú, akinek olyan kincs rejlik a torkában, amit, amellett, hogy épp ésszel nem bír felmérni, még használni sem tudja. A szociális neveltetése és a nem létező gyerekszobája végett a kis Stet (Garrett Wareing) közel állt hozzá, hogy a névtelenség, a bűnözés mocsarába fulladjon. Szerencsére a tanárnője, akire tényleg rá lehet aggatni az oktató-jelzőt, ezt nem hagyta: némi unszolás, és egy sajnálatos tragédia bekövezése után Stet-et beíratták egy patinás, bentlakásos fiúkórusba, ahol csak egyetlen feladata volt: énekelni. Ez persze rengeteg küzdéssel, lemondással és harccal járt. De az élet már csak ilyen. Most, hogy kellően bemelegítettünk, hozzáláthatunk a kottánk mögötti olvasáshoz: az egész történet nagyon inspiratívan hat, még akkor is, ha nézése közben többször is azt éreztem: ezt már láttam. Rengeteg párhuzam volt közte és a Whiplash között - nárcisztikus-jellemmel bíró tanár (igaz, nem emelkedett J.K. Simmons féle magasságokba), hitetlen családtagok, makacs célmegvalósítás - , de mivel A kórus egy kiváló, szórakoztató film, ez önmagában nem is jelentett nagy problémát.Ami külön tetszett, hogy itt az énekhang csak másodhegedűsként szerepelt a történetben. Sokkal inkább volt izgalmas Stet viharos érzelmi utazása, amiben egyszerre volt jelen a pokol és a menny, a mély és a magas hang, az A-mól és a magas D. Cselekedeteinek végig racionális indokai voltak, amit egy egészséges családban felnőtt ember talán nehezebben tudott elfogadni, elsőre megérteni, hiszen normális esetben egy gyereknek nem kell végignéznie azt, hogy az édesanyja vodkától bűzölgő „alkohol-köntösben” fetreng a kanapén. Vagy nem neki kell minden este a vacsorát elkészíteni. Mindettől függetlenül rajongott az édesanyjáért, olyannyira, hogyha kellett, akkor a tettlegességig is ment, csakhogy megvédje. Ez a feltétel nélküli szeret Stet egyik legnagyobb előnye, ez és a látszólagos sebezhetetlensége. Felvett magára egyfajta rosszfiús-imázst, ami hatékony páncélnak bizonyult az ártó szándékú gyerekekkel szemben. Mert azt sose felejtsük el, hogy a kicsik a legkegyetlenebbek. Nézőpont kérdése, hogy a sors mennyire volt kegyes vagy kegyetlen a fiúval szemben: ugyan elvette a legnagyobb menedékét, de ajtót nyitott egy jobb, boldogabb, lehetőségekkel teli élet felé. Minden üzletnek, változásnak és döntésnek megvan a maga ára. Néha ez a díj maga az élet.Stet sokkal többet kapott a bentlakásos iskolától és mentorától, mint, amire valaha számíthatott: megtanulta nem csak önmagát, a saját tehetségét is értékelni. Felelősséget kellett vállalnia a saját tehetségéért és sikereiért. Rájött, hogy a talentum önmagában nem jelent semmit. Azért, mert van valakinek az átlagnál jobb affinitása valamihez, legyen szó zenéről, írásról, festésről, egyáltalán nem garancia arra, hogy ki is tud teljesedni benne. A tehetség elherdálásánál nem létezik nagyobb bűn ezen a világon. Stet nem csak, hogy megtanulta ezt, de meg is küzdött érte. A végletekig, elvakultan, teljesen erejéből képezte magát. Ezt az utat mutatja meg A kórus, ami egyáltalán nem mentes a pátosztól, a giccstől, a túlszínezettségtől. Sajnos a jelenetek - főleg a színpadi - többsége túlságosan is hatásvadász, holott ez a történet, ilyen mélyen gyökerező karakterexpozícióval teljesen jól tudott volna működni a maga puritán egyszerűségével. A kevesebb, néha több-jeligét használva sokkal több emberhez juthatott volna el, mert így a vastag cukormázas függönyön keresztül nem tudott olyan erőteljesen, egyenesen közölni. Viszont, ha átvakarjuk magunkat a szirupfalon, akkor a film végére, ha csak egy pár pillanatig erejéig is, de többé, tartalmasabbá tudunk válni. A sors különös játéka, hogy Stet tehetsége, ami segítő jobbot nyújtott a földön fekvő fiúnak, voltaképpen kölcsönkapott adomány volt, semmi több. Hiába küzdött érte minden erejét latba vetve, végül törvényszerűen - és biológiailag is - el kellett, hogy veszítse, de ezt már nem kudarcnak, hanem az új életének első lépéseként fogta fel. A karakterfejlődése ezen a ponton  fordul végső katarzisba, amiért hálás voltam.Működött a Dustin Hoffman - Garrett Wareing - páros

A legendás hollywoodi színész a tőle megszokott profizmussal hozta a szerepét. Visszafogottan volt emlékezetes a játéka, s bár voltak a mentor-klisének megfelelően nagy dühkirohanásai, túlírt gesztikulálásai, korántsem vitte túlzásba. Dustin Hoffman több mint puszta színész: valódi jelenség, aki már a jelenlétével is többet tud adni, mint jó néhány kollégája több tucat szívcsavaró monológgal. Karaktermegformálásával jól alátámasztotta Garrett Wareing játékát, aki fiatal kora ellenére eléggé kiforrottan, rutinosan mozgott és létezett a vásznon. Jól ábrázolta és árnyékolta Stet életében bekövetkező különböző szakaszokat, változásokat. Végig hiteles és átszellemült volt a szerepében. Nagy jövő állhat még előtte!

Összességében François Girard (Selyem) rendezése, A kórus egy igazán inspiratív jellegű, motivációs alkotás, amit bátran ajánlok mindenkinek. A gondokkal és feszültségekkel átszőtt életünkben jó szembesülni néha sikertörténetekkel is. Minden hibája ellenére az utolsó pillanatig szórakoztató és elgondolkodtató tudott maradni, ennél pedig nagyobb pozitívumot aligha tudnék mondani.

MoziStar: 7,5/10

A kórus adatlap