Botrányokkal tarkított előzetes

Az Aljas nyolcas magyar címre keresztelt új Tarantino-film már a startpisztoly eldörrenésénél beragadt: a hosszú hónapokon át írt script ideje korán kiszivárgott a világhálóra. Állítólag az egyik leszerződtettet színész ügynöke hozta nyilvánosságra a forgatókönyvet, ami finoman szólva is sértette – megjegyzem, joggal - a népszerű rendező önérzetét. A kultikus Kill Bill-atyjának első reakciója az volt, hogy le sem forgatja az újabb western-történetét, inkább könyv formájában adja ki. A látottak alapján lehet, hogy papíron sokkal hatásosabban működött volna. Leszögezném, hogy az Aljas nyolcas egy egészen jó film, csak már szürke.

A Tarantino-féle narratíva sem működik úgy, mint régen.

A direktor a rá jellemző szabályos, mégis szabálytalan rendszerben dolgozik: formailag az évek során teljesen kiszámíthatóvá, számon kérhetővé vált. Érezhetően kicsit túlságosan belekényelmesedett a saját múltbéli sikereibe. Nem akar - vagy nem tud - megújulni, de láthatóan nem is akar, hiszen, aki rajong a Tarantino-féle stílusért, az úgy is meg fogja nézni a filmet. Viszont, aki nem, az unalmasnak és furának fogja találni, mert az érdekesnek megírt karakterek sem lettek túldimenzionálva, ráadásul a három órás játékidő ellenére sem kapott mindenki – percekben és kibontásban – egyenlő mértékben teret a Tarantino-féle bábszínházban. Bár nyolc különböző jellemet nem könnyű irányítani, mégis, aki látta a 12 dühös embert – ami szintén egy helyszínen játszódó kamaradráma -, az tudja, hogy Sidney Lumet-nek ugyan ez a bravúr tizenkét karakterrel működött.Ideje lenne újrapozícionálnia magát, mert hosszú távon a nézők rá fognak unni arra, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket látják viszont más történtbe ágyazva. Bár még mindig jobb, ha magadat másolod, mintha valaki mást követsz. Ettől emelkedik ki Quentin Tarantino a többiek közül: megadja a teljes, totális kreativitás látszatát. Félre értés ne essen: tisztelem a Kill Bill-ben vagy a Kutyaszorítóban látott megoldásait, és az egyedi vizuális világát. Szerettem a Becstelen brigantyk-kot is, ám sajnos azt látni kell, hogy már rég nem arról beszélünk, hogy mennyire jó, hanem, hogy hozzá képest a többi film mennyire egy kaptafára készülő bóvli. Ahogyan a mondás is tartja: vakok között a félszemű a király.

Unalomba fulladó történet

Pedig az open credit még el is kap, hangulatba hoz. Ennio Morricone csontig-velőig ható téma zenéje és az ehhez párosított nyitókép már nullpontban megteremtett egy erőteljesen hideg atmoszférát. A probléma ott kezdődött, hogy a történet további aspektusa inkább már másolás volt – saját magától -, nem pedig újítás. Hiába erősek a dialógusok, és hatásosak, festőiek a képsorok, valahogy a történész Tarantino kevésbé működik jól. Ez az erőltetett törekvés arra, hogy tisztára mossa a történelem vértől, szégyentől és mocsoktól teli fejezeteit, már túlnyújtott. Addig-addig húzta a drótot, amíg az végül pont az Aljas nyolcasnál elszakadt. A Django-nál és a Becstelen brigantyk-nál is lefutotta a kötelező művészi felelősségvállalást: elnézést kért a múltért. Ezúttal az amerikai Polgárháború okozta ellentétek is bekerült a direktor sajátos történelmi képébe. Nem biztos, hogy érdemes lenne tovább ezen a nyomvonalon haladnia, mert így egyre inkább megszokottá, kiszámíthatóvá vállnak a művei.A fejezetekre, afféle színházi felvonásokra osztott szerkezet semmilyen pluszt nem adott az élményhez vagy a történethez. A mini-történetmozaikok közül egyetlen egy volt számomra emlékezetes, és nem a vérfürdőbe torkolló fináléra gondolok – ami amúgy is kötelező, nem pedig szabadon választott tantárgy a rendezőnél -, hanem a kissé bűnügyi köntöst kapó történetszilánk adott egy új lendületet a zömmel filler-jelenetekből (töltelék) álló cselekménynek. Ettől függetlenül bőven lehet találni benne pozitívumokat is, amik azért árnyékolják a végső, teljes képet. Ilyen volt például a fényképezés is. A köztudottan 70 mm-re forgatott alkotás - nálunk sajnos ilyen formában nem került bemutatásra - a régi, celluloid filmekre jellemző szemcsés-hatást kapott, ami visszaadta a klasszikus western-történetek hangulatát. Szinte érezni lehetett a füstölgő filmszalag kellemesen szúrós illatát. Az operatőri munkának és a fagyos jellemeknek köszönhetően csontig hatolt az a hideg, a távolságtartó hangulat.

A karakterek között nincs egyensúly

A kamaradrámában lévő karakterek közül zömmel egyetlen pozitív figura sem fedezhetünk fel.  Mindegyiknek volt legalább egy olyan jellembeli hibája, mégis meg lehet kedvelni őket. Ennek ellenére a jellemrajzok a korábbi művek összeollózásából álhatott: Tim Roth például megszólalásig próbálta megeleveníteni Christoph Waltz maníros, negédes eleganciával átszőtt játékét. Valószínűleg az utóbbi – aki Quentin Tarantino egyik felfedezettje - csak azért nem kapta meg a szerepet, mert a Spectre forgatása és sajtókörútja miatt nem fért volna bele az időbeosztásába, holott nagyon rá lett szabva a szerep. Ellenben Kurt Russel-t jó volt végre újra normális - nem a Halálos iramban-féle rettenetre gondolok - alkotásban látni. Kijárt neki egy jobb szerep. Rutinosan, ám komolyabb bravúrok nélkül játszott. Vele szemben Jennifer Jason Leighteljesítménye izgalmasabbra, sikeresebbre sikeredett. Bevallom, hogy a színésznő eddigi pályafutása teljesen ismeretlen volt számomra, ám ha hasonló szinten tud a továbbiakban is dolgozni, akkor a jövőben szerepektől gyümölcsöző karrier várhat rá. Igaz, az általa játszott Daisy Domergue szolgáltatta a történet kohéziós erejét. Samuel L. Jackson által megformált Marquis Warren a történet egyik legmegosztóbb személyisége: humora és a stílusa miatt lehet kedvelni, de aljasságban ő sem különbözik a többitől. Sőt! Demonstrálja, hogy egy fekete bőrű embernek milyen kreatívan kellett hozzáállnia – Lincoln levél - a világhoz, hogy életben tudjon maradjon. Nem ez lesz a népszerű színész újabb ikonikus szerepe, de egyszeri fellángolásnak jó volt.

Aki kedveli a „Tarantinoizmust”, annak bizonyára az Aljas nyolcas is remek szórakozás lesz, mert tényleg jó film, főleg a mostani versenyzők között. Azt is a számlájára kell írni, hogy szeretne életben tartani egy olyan műfajt, ami kihalni látszik. A probléma ott kezdődik, hogy még ilyen filmet már Tarantino-stílusa sem tud megmenteni. A tisztelgés mellett muszáj megújulnia, nagyobb felelősséget vállalnia, mert a karrierje alkonya után egy jó vizuális érzékkel megáldott rendezőnek, nem pedig reformerként fogják számon tartani. Utóbbi eléréséhez ki kell lépnie a saját komfortzónájából, és újra készítenie egy Kutyaszorítóban-t. Máskülönben ő sem lesz több két-három jó filmes rendezőnél, aki termékenyéveit azzal töltötte, hogy magától másolt. Persze, amíg ezzel ki tudja elégíteni a népes rajongótáborát, addig mindenki elégedett lehet.

MoziStar: 7,5/10

Aljas nyolcas adatlap