A Se veled, se nélküled-kapcsolat tönkreteszi az embert

Kezdjük a lényeggel: Az én szerelemem egy nagyon elgondolkodtató alkotás. Első hallásra úgy tűnhet, hogy egy újabb közhelyes és borzasztó unalmas romantikus vígjátékra van dolgunk, de szerencsére ez így nem igaz. Megpróbált szakítani a régi dogmákkal: ahelyett, hogy a végén feloldozna vagy véleményt formálna a női és férfi szerepekről, illetve magáról a szerelemről, inkább a néző fantáziájára bízza a megoldást. Ez azért fontos, mert aki a hagyományos bevezetés – tárgyalás – befejezés – szerkezetet szereti, azt nem biztos, hogy maradéktalanul elégedett lesz a francia produktummal és Az én szerelmem zárásával. Számomra pont ezért működött, mert egyrészt nem bírom a kiszámíthatóságot, másrészt nagyon szeretem azt, ha egy rendező felruház azzal a joggal, hogy magam kanyaríthassam a végső zárást a történet végére.

A paradigma két nagy felvonásra osztható: az egyik a testi, a másik a lelki felépüléséről szól. Előbbi folyamat alatt/közben ismerhetjük a múltja drámai és szép emlékszilánkjait. Bár a kettő látszólag különbözik egymástól, mégis szorosan összeforr, hiszen a testünk meggyógyításához elengedhetetlen, hogy lelkileg is kiegyensúlyozottak legyünk.Tony (Emmanuelle Bercot) és Georgio (Vincent Cassel) által lett bemutatva az, hogy egy szerelemtől, szenvedélytől, erotikától túlfűtött kapcsolat az idők folyamán miként szelídül néma közönnyé, hideg megszokássá. Igaz, az nem tetszett, hogy a fordulópont, amikor a történetünk egy újabb, drámaibb szakaszba lépett, az esküvő utánra tehető. A házasság-kérdés nagyon megosztott az emberek között: valaki a révbe érés, az örökszerelem megpecsételéseként tartja számon, valaki pedig a börtönbe való vonulás drága szertartását jelképezi. Számomra a házasság-intézmények okolása már egy jól ismert, unalmas frázis, igaz, arra azért jó volt, hogy a történet a boldog - negatívum, hogy túlságosan mézesmázos – idillből átlép a veszekedésekkel teli boldogtalanságba. Hiába van egy jó alapszínterünk, ha nem tudjuk megtölteni alaposan átgondolt, jól felépített karakterekkel. Szerencsére erre is nagy hangsúlyt fektettek: amíg Tony-t igazi női értékekkel ruházták fel, addig Georgio a férfi nem szimbóluma volt. Vincent Cassel ugyanis olyan képességgel bírt, ami minden férfi vágyálma: meg tudja nevetetni a szerelmét.Az őszinte mosoly az egyik olyan jelenség a világon, amit nem lehet pénzért megvásárolni. Ráadásul megfogalmazott egy olyan tételt is, ami mindanyiunkra igaz, csak nem merünk róla beszélni: szeretnénk megtartani a saját szabadságunkat. A házasság után megvásárolt legénylakása pont ennek a tézisnek a szimbólumaként szolgált. Minden férfi vágyik egy saját kis territóriumra, amibe a másik, szeretett félnek nincs beleszólása. Persze ezt a Georgio-karakterén keresztül nagyon szélsőségesen mutatták be, mégis végig nagyon elgondolkodtató volt. Ahogy az is, amit szintén Vincent Cassel-fogalmazott meg: miért van az, hogy egy párkapcsolatban - nem kell egészen a házasságig elmenni - mindenáron meg akarjuk változtatni a másikat? Miért kell a saját világnézeteink és érzelmi világunk szerint formálni? Miért nem lehet úgy elfogadni a másikat, ahogy van? Itt nem arról van szó, hogy nem kell alkalmazkodni a másikhoz, meg közös szabályokat alkotni, csak egy párkapcsolatnak leginkább a teljes kiteljesedéséről kellene szólnia, nem pedig megalkuvások sorozatáról.

Tony pedig a tipikus szemellenzős, végtelen hittel és reménnyel bíró nőt testesíti meg. Az utolsó szívdobbanásig küzd a férfiért, aki élete legszebb időszakát okozta neki. Épp ezért fájt neki, hogy nem tudta a klasszikus értelembe véve boldoggá tenni. A végletekig tűrt, félrenézett, mosolyt színlelt. Felvett egy olyan törékeny álarcot, ami csak rövid ideig volt képes magán tartani. Reménykedett, s mint tudjuk, ez a világ egyik legkárosabb jelensége. Nem enged komoly, „végzetes” döntéseket hozni, mert folyamatos áloptimizmusával arra sarkalj, hogy várj még, hátha jobb lesz. Pedig a szívünk mélyén ilyenkor mindig tudjuk, hogy nem, nem lesz jobb.A történetünk másik szála a testi regenerálódásról szól. Az itt eltöltött ideje többről szólt az „egyszerű” gyógyulásnál: azáltal, hogy egy ilyen szörnyű balesetből képes szó szerint ismét lábra állni, az azt jelenti, hogy újra képes lesz normális, teljes életet is élni. Ez egyfajta drogelvonó kúra is, mert az évek során függött a szeretett férfitól. Igaz, közte és Georgio között a szerelem, a ragaszkodás, a kötődés teljesen sosem fog elmúlni, ám idővel elfogadássá és csendes megbocsátássá szelídül. Amit még mindenképp ki akartam emelni, hogy a film humora is végtelenül intelligens: finoman oldják fel a szorongósabb pillanatokat, miközben van benne egyfajta egészséges önirónia és önkritika.

Vincent Cassel-Emmanuelle Bercot páros közösen lélegzett a vásznon

Ilyen dinamikusan működő párost egy szerelmi történetben rég láttam már. Vincent Cassel nekem a Bíbor folyók óta borzasztó nagy kedvencem: teljes átszellemültséggel bír létezni a vásznon. Nem görcsöl, nem stresszel, csak hömpölygő árvízként árad belőle a színtiszta érzelem, amitől minden karaktere abszolút működni tud. Emmanuelle Bercot ellenben óriási felfedezés: olyan átütő erővel bírt játszani, hogy arra nehéz szavakat találni. Vincent Cassel-el a kémia olyan irtózatos intenzitással működött, amit csak nagyon ritkán lehet látni és érezni a főszereplő-párosok között. Nem véletlen, hogy Az én szerelmemért Cannes-ban megosztva övé lett a legjobb színésznőnek járó elismerés. Érdemes lesz szorosabban követni a pályafutását, mert nagyon sokra hivatott.

Őszintén szólva előzetesen nem sok reményt fűztem Az én szerelmem című filmhez, ám szerencsére az előítéleteimnek ezúttal semmiféle táptalaja nem volt. Az utóbbi évek legjobb romantikus drámája, ami tényleg egy hiteles utazás a párkapcsolatok kusza, bonyolult érzelemvilágába. Nagyon ajánlom mindenkinek!

MoziStar: 8,5/10

Az én szerelmem adatlap