Elmaradt a rendező másodvirágzása

Michael Dougherty rendező a horrorfilm és a gyerekeknek szóló műfaji filmek egyik ígéretes vegyésze. Az Adsz vagy kapsz halloween-i moziban Dougherty gyógyszertári mérlegen mérte ki a két zsáner teljes eszköztárát, így egy igényesen szórakoztató végterméket kaptunk. Ugyan ezen a recept alapján készült a Krampusz is, remek műfajok közötti egyensúllyal, és ironikus háttértartalommal. Azonban a végjátékra kisiklik a nagy „mondanivaló” és a feszültség is elvész.

Hot-dog zabáló republikánusok kontra pedáns demokraták

Max (Emjay Anthony) éppen azt a korszakát éli, amikor realizálja a legszörnyűbb tragédiát, miszerint a Mikulás nem létezik. A vörös pufók hazugsága után csalódottságát tovább tetézi családja diszharmóniája, ezért megsemmisíti a karácsonyi kívánságlistáját, ezzel elszabadítva a Miki gonosz ikertestvérét, a Krampuszt.

A bárgyú szinopszis mögé sikerült beilleszteni pár érdekes gondolatot – ezt, a film igen erős nyitó szcénája is remekül prezentálta. Napjainkban a karácsony szelleme már nem a régi. Mindenkit csak a vásárlás és a képmutatás motivál, ha éppen a családi összejövetelekről van szó. A filmben is a rokonok egyenként gyűlölik egymást, és csak az ünnep kötelező dogmái miatt hajlandóak mesterkélt érzelmeket mutatni egymásnak. Ezen a szörnyű családi képen felbuzdulva, amolyan erkölcsi rendőrként a kis Max igyekszik rávilágítani a kapzsi fogyasztókat, hogy itt bizony még mindig a szeretet áll a középpontban. Mondani sem kell, hogy ezt csak az amerikanizált kultúrákban kell hangsúlyozni. Itthon – és Európában is – a „karácsony csak egy üzlet” fogalmat „még” csak egy szűk réteg követi, ezért a háttérüzenet nehezen dekódolható számomra, de mindenképpen tanulságos a maga keserű iróniájával.

Meseszerű horror

Michael Dougherty újfent két zsáner keretei közé szorította a karácsonyi rettegését. A horrorfilm és a családi film határán egyensúlyozva – akárcsak az Adsz, vagy kapsz-ban – próbálja elbeszélni a történetet. Meg kell hagyni, hogy a halloween-i mozijában jobban sikerült egyensúlyban tartania a két műfajt. Ebben a karácsonyi környezetbe már kevésbé volt működőképes ez a rendezői irányvonal. A horrorisztikus jeleneteket üresjáratnak ható családi betétek szakítják meg, ami csak akkor szórakoztató, ha éppen a két, egymástól gyökeresen ellentétes politikai nézeteket valló rokonok összeszólalkoznak. Erre egy jó példa, amikor egymás tipizált karaktereit becsmérlik a szereplők: a redneck nagybácsi fegyverarzenállal támadná a karácsonyi veszedelmet, míg Max édesapja inkább a békés biztonságot választaná a családjának.

Unalmas már a karácsony?

A roppant erős kezdés után hamar középszerűvé válik a sztori. A karakterek hamar megfulladnak a saját túltipizált, túlironizált személyiségeikben. Ráadásul a nagyon lassan színre lépő Gonosz kevés feszültséget okozhat a nézőkben. Mire teljes valójában színre lép, már több liter – extra szesszel felöntött – karácsonyi tojáslikőr lecsúszik a torkunkon. Karácsonyi film lévén nem panaszkodhatunk a látványra – meg amúgy is, a horror műfaj nem kívánja meg a kolosszális költségvetésű CGI animációt. A Krampusz korrekt megjelenéssel botorkál a műhóban, apródjai szintén igényes prezentációban jelennek meg és ezzel az egyetlen attribútumával válik nézhetővé a Krampusz.

A film első harmadában értékelendő, hogy a karakterek viccesen reflektálnak egymás társadalmi képeire, azonban a démon megjelenésével elvesznek az intelligens poénok, és már csak a feszültségmentes tortúra marad. Ráadásul a mögöttes tartalom elcsépeltsége sem ad sokat az élményhez. Mindezek ellenére elvétve képes szórakoztató lenni, de többnyire a középszerűség jellemzi, ezért csak egyszeri karácsonyi rettegésnek ajánlható.

MoziStar: 5/10