A Viharlovagok igazi bűnös élvezet

Ritkán szoktam magyar címeket dicsérni, ezúttal viszont megteszem, mert a Viharlovagok-ra keresztelt produkció ugyan nem szószerinti tükörfordítás - The Finest Hours -, de legalább hűen lefesti a történet lényegét.  Mert a Chris Pine által alakított Bernie Webber valóban egy viharlovag, aki a hullámok mellett a saját félelmeivel, kétségbeesésével és a szigorú szabálykövetési elveivel is dacol, amikor vízre száll. A paradigma azon szegmensében ismerjük meg ezt a maszk, köpeny, pöröly és multifunkcionális páncélzat nélküli hőst, amikor már túl van egy tragédián, ami nem csak a magánéletére, hanem a szakmájára és a bevetésekhez való hozzáállására is kihatott. Mindig is nagyra értékeltem ezeket a hétköznapi hősöket, akik valamilyen különös „aberrációtól” vezérelve arra tették fel az életüket, hogy másét- adott esetben az enyémet is - megmentsék. Sosem értettem, hogyan, miként képesek erre. Lehet, hogy azért, mert magamról tudom, hogy néhány közeli barátomat és családtagomat leszámítva, senkiért-semmilyen körülmények között nem kockáztatnám a saját életemet. Pálcát lehet nyugodtan törni felettem, mondván, hogy önző vagyok. Valóban így van, de ezt jobb idő előtt belátni. Más kényelmi helyzetben odaállni az első sorba és hangosan szónokolni a hősiességről, és megint más az, amikor éles helyzetben kell meghozni önfeláldozó döntéseket. Bernie ezt vállalta, elfogadta, amikor az év legnagyobb viharában úgy döntött, hogy kimegy a tengeren rekedt legénységért. Ezelőtt az emberi nagyság előtt csak tisztelettel szabad adózni.

Ugyancsak fontos aspektusa és talán a fabulája is a Viharlovagoknak az igyekezet. Ez az a szó, amire sokszor legyintünk, holott ennél nincs fontosabb. Nem bűn elbukni, hibázni, ha megpróbáltuk. Az a gyáva, aki még csak rá sem szánta magát a cselekvésre. Bernie helyzetére ezt levetítve annyit jelent, hogy ő is, az esélyeket latolgatva, tisztában volt azzal, hogy elbukhat. De ez nem szegte kedvét abban, hogy megpróbálja. És ez nagyon fontos dolog. Ami pedig magát a kivitelezést illeti: egy igazi hatásvadász-produkcióval van dolgunk, ami nagyon settenkedve, a fű alatt próbál meg a néző kegyeibe férkőzni. A közhelyhullámokon lovagló klisé hajó továbbra is a jól meghatározott szabályrendszer szerint „utazik”, amibe beletartozik a műfaj minden kötelező eleme. Ilyen téren az égvilágon semmi újat nem hozott a produkció, nem véletlenül húztam pár huzamot a bevezetőben szereplő filmekkel.  Nem csak a szárazföldön, a vízen sem lehet már újat hozni a katasztrófafilmek-zsánerben, még akkor sem, ha a történet elmélyítéséhez bevetették a párkapcsolati drámát is. Azt viszont nem vehetem el a filmtől, hogy van egyfajta stílusa, ami főként a képvilágban csúcsosodik ki: végig teljesen sötét, és komor. Jóformán egyetlen meleg színű tónussal sem operáltak a szűk két órás játékidő alatt, ami megteremtett egy sajátos atmoszférát. Ok-okozati összefüggést vizsgálva ennek az lett a hátulütője, hogy a túlzottan darkosra vett jelenetek miatt nem lehet kimondottan, a szó klasszikus értelmében véve, látványosnak mondani a filmet. A 3D sem ad hozzá a filmélményhez.

A sajátos hangulaton és miliőn kívül nehéz értékelhető pontokat találni. A karakterek, ha nem is vázlatok, de kétdimenziósnál nem mélyebbek. Ráadásul Bernie és Ray (Casey Affleck) konkrétan egymás tükörképei voltak. Mindkettő ugyanolyan személyiségjegyeket képviseltek: csendesek, visszahúzódóak, nincs humorok és a saját kis mikro-társadalmuk kirekesztett tagjainak számítanak. Főleg előbbi esetében, akit nagyon kinéznek azért, mert túlságosan szabályos. Ez a meghatározás az egész filmre is leképezhető: pontról-pontra követi a zsáner paneljait. Tipikus tankönyvi eset a film. Ha a két vezérkarakter ilyen szinteken voltak „kidolgozva”, akkor sejthetitek, hogy a mellékszereplők milyen árnyalatban lettek megrajzolva. Mintha egy kifestőkönyvből vagdosták volna ki őket. Az elején kéthelyszínes szerkezettel operáló film a közepe táján háromra bővült: szárazföld –(„hullámsír”) - szállítóhajó. A probléma az, hogy egyik sem volt túlságosan érdekes. Amíg a parton Bernie és barátnője - aki szintén egy archetípust (uralkodó,irányító nő) jelenített meg - közötti felszínes kapcsolatot kell végignéznünk, addig a szállítóhajón a legénység találékonyságát. Itt látni lehet némi kreativitást, amiért jár a plusz pont.

Sajnos az érzelmi kapcsolatokat egyáltalán nem jelentettek plusz súlyt, „vasmacskát” a történetbe, amihez letett volna kötődni. Körülbelül annyira érdekelt, hogy mi lesz Miriam-mal (Holliday Grainger), ha esetleg a vőlegényét elnyelik a jeges habok, mint a halászat. Semennyire. Ezen kívül volt még némi magándráma abból kifolyólag, hogy a korábbi nagy mentőexpedícióba Berniék alaposan belebuktak, ezzel rengeteg emberéletet követelt a tomboló vihar. És itt jön be a képbe az a „karakter”, aki tudatosan vagy véletlenül, de a legerőteljesebbre sikeredett: ez pedig a víz.A hullámok erejét tisztelni kell, máskülönben hamar a karjaiban találhatjuk magukat. Tetszett az a fajta szimbolika, hogy a hullámokat csak akkor lehet meglovagolni, ha értünk a tenger nyelvén, hangozzék ez bármilyen filozofikusan is. A végén rádöbbenünk arra, hogy egy tengeri viharból csak akkor jutunk ki, ha engedélyt kapunk rá. Ez volt a történet valódi tétje: a hullámok végül „megbocsájtanak” Berriéknek és haza engedik-e őket, vagy sem?

A karakterek és a sablonok ismétlése mellett a rendezéssel is voltak gondjaim: a hirtelen helyszín-változtatásokkal időnként „jó érzékkel” sikerült megtörniük a damilszerűen építkező történetet. Craig Gillespie (Fright Night) érezhetően nem tudja egyenletesen adagolni a feszültséget és a drámát, képtelen dolgozni a meglepetés-eszközzel, ebből következően egy percig sem éreztem azt, hogy más lenne a történet végkimenetele, mint, amit a lámpaoltás előtt megtippeltem.

Az Enterprise kapitányát, Chris Pine-t (Star Trek) sosem értékeltem túlságosan sokra. Nem vállalhatatlanul rossz, egyszerűen csak semmilyen. Fájdalmasan középszerű. Tipikus hollywoodi férfi ideál - hasonlóan a Hemsworth testvérekhez -, ami itt is világosan kidomborodott. Egy pillanatig sem hittem el, hogy önbizalom-hiányban szenved, aki nem mer elmenni egy randevúra sem, mert fél, hogy hoppon marad. A félszeg, visszahúzódó játéka tulajdonképpen idegesítő volt, szemben Casey Affleck-kel (Hideg nyomon), akit nagyon kedvelek. Könnyedén, elegánsan játszott végig, öröm volt nézni. Külön kiemelném még Kyle Gallner-t, akit a Smallville óta - sokkal pimaszabbul formálta meg a villámlábú-szuperhőst, mint Grant Gustin - követek és kedvelek. Remélem, hogy a Viharlovag legalább arra jó volt, hogy belépőt kapjon a nagyon közé. Eric Bana (Trója) pedig tulajdonképpen engem képviselt a filmben: a karaktere az első perctől kezdve történetidegen volt, ennél fogja látszott rajta, hogy nem tudja, hogy hol van és mi célból. Én is így éreztem magam végig.

A kritikuslét egyik hálátlan feladata a pontozás. Nehéz ez, mert dühítő a sablonossága, közhelyszerűsége ellenére vizualitásban, operatőri munkában és egy-két színészi teljesítményben egész szépen helytállt, ráadásul itt-ott működni is tud. Nem lóg ki látványosan zsáneréből – inkább beállt a sorba - , de egyáltalán nem is újítja meg. Ez pedig mérhetetlenül unalmassá és kiszámíthatóvá teszi.

MoziStar: 5/10

Viharlovagok adatlap