A sajtóvetítésen történt élményemmel kezdeném a recenziómat: az egyik újságíró kollégám két székkel mellettem a történet felénél, pihentető álomra hajtotta a fejét, kiszakadva a shortolás száraz világából. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy nála jobban aligha leszek képes megírni A nagy dobás nyújtotta „élményt”. Amellett, hogy felületes a történetvezetés és a fabula, helyenként arcátlanul lopott Martin Scorsese-féle A Wall Street farkasának narratívájából. A történet bizonyos aspektusában úgy éreztem, mintha Leonardo DiCaprio-filmjének a folytatását nézném, és ezt nem dicséretnek szánom.

A történet röviden: egy csapatnyi különc zseni - közülük is Christian Bale emelkedik ki a leginkább - rájön, hogy a tökéletesnek hitt jelzálog-alapú hitelrendszer, ami az egész amerikai gazdaságot és pénzügyi szektort működtette, korántsem olyan makulátlan. Olyan, mintha több tucat aknát rejtő földre kezdtek volna el építkezni, ami bármelyik pillanatban a globálisgazdaság arcába robbanthat. Ezt a „jóslatot” lovagolta meg néhány tehetséges, előrelátó pénzügyi szakember, akik a búsás jövedelem reményében elindították minden idők legnagyobb és sokáig a legőrültebb értékpapír-shortját. Ebben a történetben a narrátorunk és a „professzorunk”, Ryan Gosling, aki időről-időre olyan „szakértőkkel” szólt ki hozzánk a negyedik fal omladozó rései között, mint Margot Robbie - a jelenléte csak erősítette a fenti filmmel való párhuzamot - vagy Selena Gomez. Ügyes megoldás volt egy ilyen mentor-féle karakterrel hidat képezni a néző és a bankügyi szektor között, ugyanis a definíciók elmagyarázása - olykor hétköznapi példákkal dúsítva - nélkül csak üres és homályos tekintettel bámultuk volna a vásznat. Hiába voltak jó megoldásai, meglátásai és helyenként kiváló nüanszai A nagy dobásnak, mégsem volt képes kiemelkedni a középszerűség mocsarából. Elsősorban a kreativitást és a mélyebb tartalmat hiányoltam. Ha már olyan komoly témát feszegetünk, mint a piac és az emberek manipulációja, akkor nem ilyen felszínes módon kellett volna megközelíteni. A fabulának, a mögöttes cselekményfolyamnak sem szabadott volna annyiból állnia, hogy újra és újra elismétli a pénz rossz-tézist. Ez azért is bánt, mert a történet és az ok-okozati összefüggés még érdekes, izgalmas is lehetne.

További gond, hogy A nagy dobásnak nincs kiforrott egyénisége és egyedisége. A jelenetek nem követték egymást gördülékenyen, hanem szakadozva döcögtek, amivel időről-időre kibillentették a nézőt a cselekmény stabilizálódó ritmusából. Ez a rendező Adam McKay hibája, aki érezhetően elveszítette a kontrollt a filmje felett. Társíróként a forgatókönyvbe is besegített, igazából attól az embertől, aki a Hangyát scriptjét is körmölte, nem vártam túl sokat. A munkájával nem is sikerült javítania a renoméján. A nagy dobás iskolapéldája annak, hogy csomagolással próbáltak meg gyenge minőségű tartalmat eladni. Érvényesült a mirelit pizza-„precedens”: a doboz gyönyörű fotóját látva a nyál is összefut a szánkban, ám, amikor hazavisszük, és korgó gyomorral megsütjük, a végeredmény köszönőviszonyban sincs a körítés által beharangozott minőséggel.

Brad Pitt, Ryan Gosling, Christian Bale… olyan nevek, akik külön-külön is képesek tömegeket a pénztárakhoz vonzani, nemhogy egyszerre.  A pénzhajhász marketing-hadjárat abszolút bejött: A huszonnyolc millió dollárból forgatott, Based on a True story-típusú alkotást eddig csak Amerikában ötvennyolcat fialt. A nemzetközi forgalmazásból befolyt összeggel már kilencvenegy millió dolláros összeg áll a film neve mellett.

A történetvezetés mellett a színészekre nem lehet panasz, még úgysem, hogy a karakterexpozíciójuk nem volt túlságosan kidolgozva, és egyenletesen elosztva a történeten belül. Ryan Gosling élvezte a szerepét, ami megszólalásig hasonlított Jordan Belfort pénzhajhász figurájára, csak szex és drog nélkül. Brad Pitt kirakatbábuként funkcionált, egyáltalán nem kapott fajsúlyos szerepet, ha nettó félórát szerepelt a filmben, akkor azzal sokat mondok. A népszerű amerikai sztár nem csak a színészi feladatok egy részét vállalta magára, de a Plan B elnevezésű produkciós cégével az alkotás elkészítésében is fontos szerepet játszott. ChristianBale és SteveCarell abszolút lejátszottak mindenkit a vásznon. Előbbi nagyon alaposan formálta meg a különc, zárkózott zseni archetípust, aki képes több ezer statisztikai adatot és számot átnézni ahhoz, hogy igazolni tudja az elméletét. Remekül játszott, de nem ez volt élete szerepe. Utóbbi nekem a Foxcatcher óta nagy kedvencem. Remekül hozta a megtörtént, a világra folyamatosan dühös és cinikus befektető figuráját, aki lelkileg folyamatosan őrlődik: a munkája és a döntései egzisztenciális biztonságot teremtenek neki és a családjának, ám közben folyamatosan mardossa a bűntudat, hogy ezáltal ártatlan, jóhiszemű emberek százai kerülnek az utcára. Olyan kettőség ez, ami közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Amiben nincs feloldás és végsőmegoldás. Mindannyiunknak meg van a maga keresztje, amit az életünk végéig cipelhetünk.

Nem arról van szó, hogy rossz film lenne A nagy dobás, csak totálisan jellegtelen, üres és helyenként bizony unalmas is. Bármekkora ambíciókkal is nyúltak hozzá a történethez, a végeredmény fájdalmasan, kínzóan közepesre sikeredett. Ennél jóval sokkal többet vártam A nagy dobástól, ami már csak a színészi-garnitúra végett is magasabb minőségre volt predesztinálva. Kár érte.

MoziStar: 6/10

A nagy dobás adatlap