A kapitalizmus szimbóluma

Hollywoodi filmgyártásban minden csak a pénzről, a csillogásról és a brand-építésről szól. Szemben a szerzői, kisköltségvetésű európai filmekkel, Amerikában a minőségre való törekvés csak afféle kellemes mellékhatásként és nem célkitűzésként van jelen. A profitorientáltság miatt az utóbbi időben sajnos egyre kevesebbé érvényesülnek az eredeti - emiatt kockázatos - forgatókönyvek. Be kell érnünk a képregényekkel és felesleges, ám biztonságos folytatásokkal. Az „éhbérért” dolgozó, feltörekvő rendezők félcentes szajhákként rendelik magukat alá a producerek „szakértelmének”, míg a színészek élvezik, hogy „megcsinálják őket”, révén így – amíg profitot tudnak termelni – sérthetetlenekké, modernkori fél istenekké vállnak. Pedig a valóság az, hogy nem többek egyszerű báboknál, akiket könnyen félre lehet dobni. Ezért sem ismerhetjük meg egy aktív, karrierje csúcsán lévő színész valódi, nyers gondolatait, mert ez számukra nincs megengedve. Semmi és senki nem veszélyeztethet egy több százmillió dolláros franchise reprutácioját azzal, hogy nyíltan hangot ad az esetlegesen negatív véleményének. El kell felejteni a szuverín jogokat, ha a képregényhős akarsz lenni.

Az őszinteség helyett diplomatikus udvariasságot és „csodálatos a forgatókönyv”, „tanultunk a hibákból” és „a rendező valami egészen elképesztőt készített” - üres, fennkölt frázisokat kapunk. A kedvencem Edgar Wright – aki a Hangya tesztfilmjét is készítette – menesztése volt, amit a Disney a nagyon beszédes „kreatív nézetkülönbségek” problémahárító sablonszöveggel indokolt. A Cornetto-trilógia rendezője valószínűleg egyetlen hibát vétett: nem bólogatott mindenre, amit Kevin Feige „javasolt”. Konkrét, kiforrott elképzelései lehetettek a karakterrel, amihez olyan humorvilág párosult volna, ami nem tartozik bele a hagyományos narratívába, amit a Marvel-nél alkalmaznak. Mivel túlságosan is ragaszkodott a saját művészi szabadságához, mennie kellett. Láthatjuk, hogy mit ért el ezzel a példastatuálással a Disney: Peyton Reed egy végtelenül sablonos, orrvérzésig ismételt eredettörténetet készített, ami finoman szólva sem volt vicces vagy nívós. Többek között ezekre a problémákra hívják fel humoros, végtelenül szórakoztató módon a figyelmet Eddie Mannix (Josh Brolin) szemszögén keresztül, aki a Capital – a név is szimbolikus erővel bír - filmstúdió problémamegoldó embere. Mindent képes elsikálni a sztárjai és a nagyköltségvetésű filmjei kedvéért, ráadásul arra is odafigyel, hogy a vezetőszínészek a lehető legjobb fényben tündököljenek a bulvárvilágban. A probléma akkor kezdődik, amikor egy maroknyi, erőteljesen kommunista csapat elrabolja az Ave, Cézár című történelmi „blockbuster” sztárját, Baird Whitlock-ot (George Clooney). A tét nem csak a színész visszaszerzése, hanem ennek a kapitalista rendszernek a fenntartása.

A Coen-fivérek a rájuk jellemező nyers őszinteséggel mesélnek a kulisszák mögötti világról. Természetesen teszik mindezt a humor-faktor működése kedvéért felnagyítva, jócskán ráerősítve a flórkor legendákra és sztereotípiákra. A történetvezetése az első pillanattól kezdve gördülékenyen, lendületesen halad előre, ráadásul a script szerkezetét is borzasztóan érdekesnek találtam: amellett, hogy az egész „terítőnk” a film a filmben gondolatfonal mentén varródott, a karakterek személye és az egész hollywoodi létvilág különböző műfajú filmek – western, melankolikus dráma - forgatásának „dollármintázatából” állt össze, amit remek, egyedi „hurkolásnak” tálaltam. Még akkor is, ha a fonal, amiből dolgoztak, több helyen is a közhelygombolyagból bomlott le. A politikai irányzatok hadszíntere is két csapatra osztott: stúdió vs. írók. Előbbi a kapitalista, míg utóbbi a kommunista elveket szimbolizálták. Ez a valóságban is megtörtént: talán emlékeztek még, hogy 2007-ben az írók nagy sztrájkot tartottak – a leállás miatt az aktuális évadok epizódszáma jelentősen csökkent is -, mert elfogadhatatlannak vélték azt, hogy a stúdiók arányosan nagyobb bevételt, profitot látnak abból, amiért ők keményen megdolgoztak. Meglehet érteni őket? Persze, hiszen ez a szellemi munka pofátlan kizsákmányolása, amit megpróbálnak kiváltságként eladni. Természetesen mindkét oldal mellett lehet pro és kontra érveket felhozni, így ennek megítélését rátok bízom, de annak örültem, hogy a történet bizonyos aspektusokból valós, megtörtént eseményekből építkezett. Mindenképp ki kell emelnem a humorvilágot is. Ez végre egy olyan komédia, ami intelligensen szórakoztat. Semmi alpáriság, semmi altesti, fizikai humor.

A színészek élvezték, hogy egy kicsit odamondhattak Hollywoodnak

A Coen-testvérek most is remek érzékkel állították össze a színészi garnitúrájukat. Az Ave, Cézárban egyértelműen Josh Brolin vitte a prímet, aki valósággal lubickolt a szerepében. Élvezte, hogyha rövid időre is, de elmerülhetett a stúdiók meeting termeiben történő mocsokba. George Clooney-ra sincs panasz, aki jól érzékkel „ripacskodta” végig a filmet. Akkoriban a manírosabb, semmint a letisztult színészkedés volt inkább a jellemző, így abszolút autentikus volt a játéka. Meglepetésre még Channing Tatum sem volt annyira zavaró, mint korábban, amit abszolút az Áve, Cézár javára írok. Viszont Scarlett Johansson most csak arra volt jó, hogy a szépségével feldíszítse a stábot. Egyáltalán nem kapott fajsúlyos karaktert.  

Ha szereted a fiktív, egyedi, ám rengeteg valós nyomelemet tartalmazó történeteket, akkor az Áve, Cézárt neked találták ki. Kiváló kikapcsolódás, ami többek között azt is bebizonyítja, hogy lehet minőségi módon is szórakoztatni.

MoziStar: 8,5/10

Ave, Cézár! filmadatlap itt!