Az elkövetkező bő egy oldalon keresztül eléggé érzéketlenek és érzelmileg sivárnak fogok tűnni, pedig a lelki szintem egyáltalán nem konvertál a nullához. A helyzet az, hogy nem igazán kapott el Drew Barrymore kalandozása a drámák világában. Nagyon hiányzott belőle az a habkönnyű finomság, ami miatt a zsáner hasonló alkotásai nálam működni tudnak. A rendezőnek nem sikerült kifújnia a szakma orrát ezzel a darabbal.

Tisztázzunk valamit rögtön az elején: a több részesre tervezett történet érezhetően a rajongóknak készült, ami ennek mentén bánik a nézőkkel is. Jómagam is szerettem a Warcraft-sorozatot, sőt az alapján készült online verzióval, a World of Warcraft-tal is játszottam, ám sosem voltam nagy, elvakult rajongó. Ez lehet az ok annak, hogy egyszerűen eluntam Duncan Jonas világteremtését.

Jodie Foster új rendezése, a Pénzes cápa nem nyújt többet a zsáneri követelményeknél, de ez nem is biztos, hogy probléma. A feszes tempó és a jól timing-olt „humorutalás” miatt a film abszolút kilengés nélkül teljesít a „thriller-tőzsdén”. Csak az a fránya amerikaias jellege ne járná körül!

Tíz évvel Az eljövendő múlt napjai után X professzor, Magneto és Mistique kapcsolata még mindig kaotikus, de Apokalipszis ismét összehozza őket, hogy újra kiderülhessen ki melyik oldalon is áll.

Ugyanaz a gond a Rossz szomszédság 2.-vel, mint az elődjével: hiányzik belőle az ötletesség, a frissesség, az újszerűség. Úgy látszik Seth Rogen továbbra is megvan elégedve azzal, hogy középszerű festékkel mázolja le a családi házának kerítésléceit. Vélhetően neki van igaza, ugyanis a vetítésen a nézők zokogva nevettek a minősíthetetlen közhelytéglák közé fugázott humorhabarcsokon.

Természetesen távolról sincs szó arról, hogy az Angry Birds különleges alkotás lenne, sőt azt sem bizonyította be, hogy van értelme a létjogosultságának, viszont sikerült túlteljesítenie az elvárásaimat. A végeredmény egyáltalán nem lett értékelhetetlen.

Azoknak, akik régóta eljátszadoztak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha a Marvel szuperhősei egymásnak feszülnének, és a képességeikkel trükközve játszanák ki egymást, akkor jó hírünk van, az Amerika Kapitány - Polgárháború kiválóan prezentálja a hőseink közötti feszültséget, azt, hogy mennyire sebezhetőek és egy gigászi csatát. Végre nem a világ megmentése a tét, hanem egy jól összeszokott csapat fennmaradása.

Előzetesen semmit nem vártam a Gyilkos Páros című filmtől - újabb borzasztó fordítás, még ha van is értelme -, ami abszolút a végeredmény javára vált, mert a forgatókönyv hellyel-közzel meg tudott lepni. Főleg a zsánerpanelekkel való játékra hívnám fel a figyelmet.

Ez most ugyan nem Valentin nap, és nem is a Szilveszter éjjel, viszont az alapkoncepció egy az egyben hozza az imént említett filmekből megismert script jegyeit. Egy film, ami tele van menő színészekkel, több kis történetet ismerünk meg, majd a végén összefutnak a szálak. Ismerős? Az Anyák napja bájos, megmosolyogtató, de lényegében semmi újdonsággal nem szolgál.

A huszonharmadik Titanic Filmfesztivál még a nemzetközi filmes kottánk záróakkordjában is képes volt nagyon szép hangokat és violinkulcsokat komponálni. Külön kiemelném A hegedűtanárt, ami egy tövig rágott sablont hangszerelt új kontextusba.

Ugyan ez így nem teljesen fedi a valóságot, de tény, hogy nem sokat „tapogattuk” a pusztító földönkívüli ivadékot. Igaz, az első rész sem elsősorban a hatásvadász szörnysimogatásra hegyeződött ki. A 10 Cloverfield Lane egyáltalán nem rossz, csak valahogy nem volt kerek.

Idén végre mozikba került a magyar filmgyártás következő nagy vállalkozása, a Hurok. Madarász István magasra tette a lécet, ugyanis az alkotás egy olyan műfajban (időutazós sci-fi dráma) született meg, amihez hasonlóval mostanság nem találkozhattunk. A végeredmény bőven az elvárások felett teljesített.