Többszöris szembeúsztak az árral

A Gyilkos Páros nézése közben a kifordítható kabát képe lebegetett előttem. Régen nagy divat volt, mert az egyszeri fogyasztó megkapta a kettő az egyben-illúzióját, miszerint egy áráért két különböző színű kabátot vettünk. A történetvezetésnél, azon belül is a script közhelyeinél éreztem ezt. A paradigmát egy agyonhasznált klisére építették: egymásba szeret az aranyos, életigénylő bolondlány Martha (Anna Kendrick) és a morálisan vitatható foglalkozású (bérgyilkos), ám aranylelkű és humoros férfi, Mr. Right (Sam Rockwell). Már az alapgondolat is bőven tartogat látható és rejtett csapdákat, hiszen hasonló sztorival nem egyszer találkozhattunk már a gyöngyvásznon és/vagy a videotékák polcain. Besorolása szerint a Gyilkos Páros romantikus akcióvígjátékként fut, ami írás szempontjából kellemes és végtelenül lusta zsánermunka, ugyanis hiába reked meg vagy fullad ki a dráma, egy jól időzített akciószekvenciával könnyen, agytorna és kreativitás nélkül tovább lehet görgetni a történetszekeret. A Gyilkos Páros hasonlóan unalmas középszerként indult, ám végül egész szépen kikerülték, sőt javukra is fordították azokat a paneleket, amik miatt már nem érdemes jegyet váltani ilyen tematikájú alkotásokra.

Nézzük is meg a forgatókönyv pozitív elemeit:

„Nagy Ő” - effektus: tetszett, hogy a játékidő nagy része nem ment el a két fél egymásra találására. Az ismerkedős-szimbólum ugyan meg volt benne, de effektíve hamar egymásra hangolódtak. Első látásra szerelem! Bár voltak bizonytalanságok, főleg a szeretett fél munkájából adódó erkölcsi kilengés miatt, ám végül sikerült egyensúlyban maradni.

Őszinteség: a hasonló tematikán alapuló szcenáriumok egyik gyermekbetegsége, vagy nevezzük rákfenének, hogy folyamatosan újra és újra ugyanazokat a köröket futja: az aranyos lány semmit nem tud a sötét hátterű férfi foglalkozásáról, ám egy ponton még is fény derül rá, ami kötelező szakításba és „reptéri szerelmi vallomásba”, dörgő tapsviharba torkollik. Unalmas és semmiképp sem érdekes. A Gyilkos Páros esetében viszont, afféle a kivétel erősíti a szabályt- szerűen, az ellenkezője történt: a bérgyilkosunk végig őszinte a szerelmével, elmondta, ha éppen gyilkolt, igaz, ezt a másik oldalról nem vették komolyan, még pedig azért, mert nem akartak két komplett pszichopatát mozgatni a vásznon. Bár nekem azzal sem lett volna semmi bajom.

Ebből a megfordított „zsánerkabátból” szerintem jól látszik, hogy a script aspektusából nézve kevésbé közhelyes és lusta munkával van dolgunk. Az viszont nagyon nem tetszett, hogy megpróbálták megmagyarázni, sőt jó célt adni annak, hogy Mr. Right miért is gyilkos. Örülnék, ha valaki végre választ adna arra a „bibliai eredetű” kérdésemre, miszerint miért kell/szükséges mindent megmagyarázni és jó célnak alávetni? Miért nem lehet Mr. Right egy szimpla férfi, akinek jelen esetben a bérgyilkosság a foglalkozása? Ő nem érdemes vagy méltó a szeretetre? Nem képes érezni? Nem élheti át a szerelem napfény ízű és rózsaillatú oldalát? Ne értsetek félre: tudom, hogy morálisan nem elfogadható, és pacifista révén abszolút erőszakellenes is vagyok, csak az elvrendszer az, amit nem tudok elfogadni. Ezért sajnáltam, hogy határokat feszegető karakterírás helyett mainstream dossziét kapott a figura. Az már csak hab a tortán, hogy milyen indokolatlanul erős hős kultuszt kapott a figura. A drámapont miatt kellett a túlírtság, viszont az nem hatásos eszköz, szimplán ötlettelen. Ezen a ponton rátérnék egy újabb pozitívumra, az akciójelenetek megkoreografálására. Ezúttal a vágószobát és az operatőrt is dicséret illeti, mert végre láttam is, nem csak elképzeltem (kamerarángatás) a közelharci jeleneteket. Remek, tempós és precíz ütemérzékkel készültek, olyan volt, mintha nem is verekedést, hanem egy szép keringőt néznék. Alapvetően a tánc-motívum köré alakították a mozdulatsorokat, és ez szépen, gördülékenyen működött.

Anna Kendrick zavaró, Sam Rockwell felszabadult volt végig

A színészekkel sincs semmi gond, igaz, nem a szakma legjobbjait szerződtették le az érezhetően alacsony költségvetésű filmre. Anna Kendrick-et sokan kedvelik, meg is tudom érteni, de nekem túlságosan sok volt. A dialógusai többnyire ültek, és a játéka is inkább idegesítő, semmit szellemes volt. Sam Rockwell ellenben remekül helytállt. Mindig is kedveltem, és most érezhetően jól érezte magát a badass akcióhős bőrébe bújva. Jövőben szívesen látnám hasonló filmekben, mert jól verekszik és a fegyver is jól áll a kezében.

Tim Roth-ról pedig nem tudom már eldönteni, hogy merre felé akar tendálódni Hollywoodban. Azt simán megértem, hogy elvállalta a kísérleti jellegű, ám borzasztóan izgalmas koncepciójú Hardcore Henry egyik nyúlfarknyi szerepét, de hogy erre miért vállalkozott, azt nem értem.

A sok pozitívum miatt elkerülte a középszer-kategóriát, de azért a valóságot is látni kell, hiszen ebben a zsánerbe csak újításokat, nem pedig megújulást lehet hozni. Egyszeri filmélményre, egy nehéz, fáradt munkanap utánra működőképes, de sosem lesz maradandó.

 MoziStar: 6/10