Látványosan közepes scriptből teremtették meg a World of Warcraft színes, részletgazdag világát

Nem szeretnék szükségszerűen elitista kritikust játszani, de egyáltalán nem nyűgözött le a Warcraft. Hiába tartalmazott rengeteg funny geek-et és rajongói visszacsatolást a koncepció, hiányzott belőle az, ami a Gyűrűk Urában vagy a magyar válogatottban megvan: a szív és a lélek. Nos a Warcraft nem annyira akarta a sikert, és ez nagyon érződik a végeredményen. Pedig a szcenárium első felvonása kellemes tempót és lendületet adott a történetnek. A cold open-be a hordások, mint afféle gyarmatosítók/hódítok érkeztek meg az emberek világába, hogy elpusztítsanak (újra) mindent és mindenkit, aki mozog.

Azért az alap Warcraft-történet ennél összetettebb/komplikáltabb, ez így nem több egy végletekig leegyszerűsített tech-demónál, ami sokkal inkább emlékeztetett egy jobbfajta játék előzetesre, mint valódi mozifilmre. Főleg azért, mert láthatóan Duncan Jones és csapata - stúdiónyomásra – több felvonásban, és nem egy komplett, tartalmas alkotásban gondolkodott, ezért lett csapongó, esetlen és súlytalan a végeredmény. Ettől függetlenül örülök, hogy megszületett, mert szeretem a minőségi fantasy-filmeket, és a Warcraft látványban az is, csak ez már egy ponton túl nekem kevés. Hiányzott az a fajta a tét és az átgondoltabb - egyáltalán nem a mélységet és „mögöttes tartalmat” hiányolom, hiszen ez nem az a műfaj - kidolgozás, amitől a Gyűrűk Ura annyira jól tudott működni. Amíg Peter Jackson filmjének szaga volt - még mindig érzem az orkok bűzét az orromban -, addig Duncan Jones steril, érzelem- és érzékmentes végterméket adott le a „portán”. Ettől eltekintve színes és helyenként él is az egész, csak nincs meg a konstans egyensúly, a folytonosság és a szekvenciák közötti egészséges ballance. És akkor eddig csak a történet hiányosságairól és a forgatókönyv ürességéről ejtettünk pár szót. A karakterek közötti interpretációk és viszonyrendszerek szintén faék egyszerűre sikeredtek. Tipikus fekete-fehér, specifikációk nélküli karakterábrázolás. Hiányoltam az igazán markáns szürke figurákat, akik az összetett jellemrajzukból kifolyólag némi plusz izgalmat tudtak volna belecsempészni a történetbe. Természetesen vannak áldozatok és veszteségek, viszont ez a rész is olyan semmilyenre sikeredett, hogy az önfeláldozás voltaképpen hamis, öncélú, afféle kötelező katarzis kiváltására volt alkalmas. Szerintem menetközben rájöttek, hogy nehéz lesz kapcsolódnia a laikus nézőknek ezekhez a karakterekhez, ezért két hosszú kávé felett beleszerkesztettek pár könnyzacskó-robbantó jelenetet

Nem csak a könyvben, a rendezésben is hiányzott az a plusz, amitől még egy blockbuster is emlékezetessé tud válni. A hibák ellenére értékelni kell Duncan Jones bátorságát, aki bevállalta ezt az ambiciózus vállalkozást. A direktornak nullpontban kellett meghoznia a legfontosabb döntést: ki lesz a fókuszcsoport. Kit célozzon meg: a rajongókat, kockáztatva az esetleges bukást, vagy a tömegfogyasztókat, kivívva több millió Blizzard-rajongó gyilkos ellenszenvét?  Előbbit választotta, és erre a döntésére büszke lehet. Önmagában egy laikus nézőnek a Warcraft nem több egy tipikus fantasy-kaland filmnél, amiben a zsáner összes unalomig ismételt panelja jelen van. Emiatt a vegytiszta szórakoztatásra alkalmatlan. Viszont biztos vagyok benne, hogy a játék törzsrajongói számára közel áll a tökéleteshez, hiszen maximálisan kiszolgálja őket a fun service a „szolgáltatás”. A griffmadárral való utazás például visszahozta a gyerekkorom éjszakákba nyúló WoW-partyjait. Szintén élményszámba mentek a különböző fajok és kasztok bemutatása. Tényleg kicsit úgy érezte magát az ember, mintha a VR- technológia révén játék passzív szereplője lenne. Kár, hogy menetközben kiderült, hogy élőszereplős moziról van szó, nem pedig virtuális valóságról.

Ellenben a látvány szempontjából nem érheti szó a ház elejét. Újabb tech-demóval van dolgunk, csak a pusztításpornót sikerült egy gyors, szenvedélyes aktusra hígítaniuk. Nincsenek felesleges akciószcénák, csak amennyit a műfaj, a történet és a blockbuster köntös megkövetel. Tényleg igényes univerzum- és mitológiaépítés, ami hosszú távú befektetésnek jó lett volna, de kizárt dolognak tartom, hogy legyen folytatás. A rajongók miatt sajnálom, mert végre igyekeztek forrás hűek és tisztelettudóak lenni.

Dominic Cooper miért teszi ezt magával?

Elhiszem, hogy a kapitalista Hollywoodban nagy a verseny a dollármilliós szerepekért, viszont lassan meg kellene tanulni, hogy a minőség fontosabb, mint a mennyiség. Dominic Cooper, aki a Hét Királyság uralkodójának szerepében szenvedett, ebben a cipőben jár. Tehetséges színész, aki bizonyára már nem a megélhetéséért küzd, így bőven válogathatna a jobb szerepek közül, ám mégsem teszi. A Need for Speed után ugyan most nem égette magát, de ezt a szintet érzésem szerint kinőtte. Főleg, ha megnézzük - Preacher című sorozat -, hogy mennyivel jobb teljesítményt képes nyújtani abban az esetben, ha normális alapanyagot és jól megírt szerepet kap. Méltányolnám, ha jövőben tudatosabban választana szerepeket.

Bármennyire is negatív véleménnyel vagyok a Warcraft-ról, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a legjobb játék feldolgozások szűk elitjébe tartozik. Az értékelése sem túl egyszerű, hiszen, mint önálló, eredeti és kreatív fantasy filmként nem tud működni, ám tanmeseként jól szerepelt. A részemről ez most elég közepesre sikeredett, ám ez a rajongók kedvét egyáltalán ne vegye el, mert aki a Warcraft-tal kell és fekszik, annak ez a film is tökéletes élményt fog nyújtani!

MoziStar: 5/10