Mama ezt sokkal jobban csinálta

Lehet, hogy az a Máris hiányzol legnagyobb gondja, hogy volt előtte egy sokkal jobb alkotás? Sajnos ezt nem lehet ilyen egyszerűen megmagyarázni, viszont tény, hogy Penélope Cruz jutalomjátéka sokkal jobban tudott működni, pedig utólag visszagondolva, ott is voltak túlzásba vitt szirupos jelenetek. Amíg az említett film esetében mindez a játékidő elhanyagolta százalékát tette ki, addig a Máris hiányzol esetében szinte az egész paradigma ebből állt. Annyira agresszíven próbált minden egyes pillanatban érzelmet kiváltani, hogy nálam pont az ellenkezőjét érte el. Idegesített, pedig a pilot önmagában érdekes is lenne, ugyanis Milly és legjobb barátnője, Jess utazását követhetjük végig egy szörnyű betegség, a mellrák ellen való küzdelemben. A cold open-nél afféle flash forward módjára be is lengették a drámai végkifejlet, így nem is annyira a dráma kifutása, sokkal inkább az odavezető út volt kifejtve, nem kevés ömlengéssel és túlírt érzelgősséggel.

A script fókuszában a két barátnő állt, akik egészen kiskoruk óta részesei egymás életének. Ez önmagában nagyon szép, jómagam is hasonló elveket vallok, viszont kettejük kapcsolata már súrolta a hiteltelen kategóriát. Bármennyire is próbálták elmélyíteni a kapcsolatukat - az első negyedóra csak a közös emlékeik, átélt kalandjaik villámgyors, súlytalan narrálásról szólt -, maga a narratíva nem volt elég erős, átütő és kellően átgondolt. Szó se róla, voltak értékelhető pillanatok, szívmelengető jelenteket és humor is, csak ezek zömmel inkább a „háttérben” maradtak, mert a film „szálkái olyan szúrósak” voltak, amik elnyomták az elegánsabb etapokat, történetmozaikokat.

Ettől függetlenül, és ezt maximálisan a rendező (Catherine Hardwicke) javára írom, hogy sikerült majdnem meghatniuk. Ez inkább a színészi játékokon és a történet kontextusán, nem pedig a szerkezet összetettségén, és a tálalás nagyszerűségén, finomságán múlt. A feldolgozásra – újrahasznosításra – került téma viszont továbbra is nagyon érdekes, mert olyan lelki és fizikai utazás ez, amit nem lehet elégszer megmutatni, ábrázolni. A néző a kényelmes székbe süppedve, a nachos és a kóla biztonságos ölelésében, elgondolkodik azon, hogy hasonló helyzetben mit tenne? És nem csak betegként, hanem támogatóként is egyaránt, mert látni azt, hogy a legjobb barátodat a kór szépen lassan teljesen lecsupaszítja, majdhogynem elviselhetetlen érzés lehet. Ilyen téren egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem, mert sikerült az érzelmi világomhoz egy kis pluszt adnia.

Színészi játék ötös!

Az, hogy a Máris hiányzol, ha emlékezetesre nem is, de legalább többé-kevésbé fogyaszthatóra sikeredett, egyértelműen a színészek érdeme. Nem pont Drew Barrymore volt a legjobb, viszont az tény, és elvitathatatlan, hogy mindig körülölelte a megfoghatatlan jó kislány báj, amivel minden szerepét tökéletesen el tudta adni. Dominic Cooper hiába létezett csak töltelékfiguraként a vásznon, emlékezetes volt. Karizmatikus színész, aki többre hivatott az olcsó blockbuster szerepeknél. A Preacher című sorozat tőle különösen remek! Toni Collette ellenben nagy meglepetés volt. Annyira nem ismerem a munkásságát, viszont itt nagyon jó teljesített. A forgatókönyv is jól dolgozta ki a „ziccereit”. Sokkal inkább előtérben volt, s bár voltak bőven túlírt jelenetei és dialógjai, erről egyáltalán nem a színésznő, hanem az írószoba tehetett.

Bármennyire is gyászosnak hangzik a recenzióm, a végeredmény vállalható azok számára, akik szeretik a ragacsosabb tálalást. Nekem a kevesebb, néha több-elv sokkal bejön, ezért a Máris hiányzol egy túlmagyarázott dráma, ami egész végig nem törekszik másra, minthogy előcsalja a százdarabos zsebkendőcsomagot a néző táskájából.

MoziStar: 5/10