Az alsó szomszéd

Remek ötlet - elnagyolt kivitelezés

Kicsit szomorú vagyok, mert a román filmiparból kikerülő Az alsó szomszéd az alapgondolatában nagyon erősnek tűnt. A szerkezetünk magvát a „Mit is tudunk valójában a szomszédunkról?” - kérdés szolgáltatta. Akik társasházban, nagyobb közösségben, esetleg a szó nem hagyományos értelmében véve kommunában élnek, azok sosem tudhatják, hogy mi zajlik a zárt ajtók és falak mögött. Egy, a lépcsőházban ránk villanó mosoly mögött végtelenül sok élettörténet bújhat meg. Az egyre jobban elidegenedő társadalmunknak pont ez az egyik nagy betegsége, hiszen nem beszélünk már egymással, ráadásul félünk, összerezzenünk minden egyes kopogtatás alkalmával. Régen kiveszett már az új lakó üdvözlésének süti illatos, csokoládékrémes hagyománya. Nem arról van szó, hogy nyitott ablak és ajtó mellett kellene aludnunk, viszont néha nem árt, ha körbe nézünk, mert nem tudhatjuk, ki szorul esetleg segítségre a hófehérre mázolt kerítés mögött.

Az alsó szomszéd is végeredményben ezt a témakört járja körül: a történet központi karaktere, Pătraşcu (Teodor Corban) szem-, jobban mondva fültanúja egy gyilkosságnak. Mivel konkrét bizonyítéka nincs, és a kelleténél mélyebben nem is akar elmerülni az áldozat magánéletébe, ezért nem is jelentette a rendőrségnek a gyanúját. Mivel konfliktus nélkül nincs dráma, ami nélkül nincs történtet sem, ezért a fordulópont, akkor következett be, amikor a potenciális gyilkos belép a férfi idillikusnak mondható családi életbe. Hiába próbálja kizárni és a kapcsolaton kívül helyezni a gyanúját és rossz érzését, egyszerűen a lelkiismerete nem hagyja. És… sajnos ennyi a sztori. Nincs igazán csattanó, vagy emlékezetes finálé. A koncepció jóformán csak egy nagy rakás ötletkupacból áll, ami nem lett végül kellőképpen megszerkesztve, kidolgozva és rendszerezve. Hiába volt szépen és többé-kevésbé erősen lefestve Pătraşcu lelki vívódása, a játékidő közepén elfogyott a történetben rejlő puskapor. Ezért érezni azt, hogy nincs befejezése. Nincs igazán kifutása a drámának, és bár végső konklúzió a nézőre van bízva - kedvelem ezt az írói/rendezői húzást -, nincs konkrét feloldás. Sajnos az ötlettelenség rányomta a bélyegét a történet tempójára és a hangulatára is. Eléggé álmosító, és melankolikus az egész, ami ha rossz időben talál meg, bizony könnyen unalomba és álomba tud fulladni. Ettől függetlenül nem nézhetetlen vagy rossz az alkotás, csak fura. A klasszikus szabályok, az ellentétek ábrázolása kicsit hígra, körvonalasra sikeredett.

Az alsó szomszéd egy kihagyott ziccer maradt, ami sajnos nem centikkel, hanem méterekkel kerülte el a kaput. Már csak a nemzetisége miatt is érdemes megnézni, igaz, ennél van sokkal jobb, emlékezetes alkotás is.

MoziStar: 5/10

A hegedűtanár

A zene ereje ajtót nyit egy jobb világra!

A hegedűtanár olyan film, amivé igazából minden amerikai sportfilm szeretne válni, csak sem tartalomban, sem pedig ízlésben nem tudja megütni ezt a szintet. Nálam az ilyen Creed-féle alkotások mínusz egy osztályzattal indulnak, mert vakon le lehetne írni azokat a markáns pontokat, amik mellett fel vannak fűzve a történetszemek. A hegedűtanár sem mentes maradéktalanul a magasztos hangvételtől, ám az a kontextus, hely- és társadalomrajz, amibe mentén meg lett írva a script, nagyon erőteljesre, savasra sikeredett. Brazília egyébként is egy olyan ország, aminek nem csak a gazdasági, de a társadalmi szerepéről, viszonyrendszereiről is érdemes, sőt kell beszélni. Nem szabad csak Amerikánál és Brooklynnál lemaradni, mert az igazi gengszter élet, és a valódi söpredék-szó sajnos az elmaradt, iskolázatlan, kulturálisan is leszakadt Dél-Amerikában keresendő. A hegedűtanár kezdése után az első gondolatom az volt, hogy mennyire zavarnak a hazai facebook gengszterek. Nem csak, hogy nem menő ez az élet, még csak nem is romantikus. Könnyű képeket posztolni nagy igazságokról, paint-ben megszerkesztett „Thug Life” - életérzéssel, amikor a valóságban ez nem ennyire cool. Nem lehet létfélelemben élni mindennap. A hegedűtanár az életnek ezt a fajta kötéltáncát, a valódiasságát, a folyamatosan pulzáló konstans félelem miatti perc-élést nagyon erősen ábrázolta.

A suspense remek érzékkel volt kimérve és adagolva, a történet pedig igazi műfaji vegyes tálnak számított. Egyszerre olvasható ki belőle a mentori felelősségvállalás, a kitartás, a küzdés és a jobb, teljesebb, biztonságosabb élet illúziója. Ezen összetevők pedig sajátos egyveleget alkotnak. Bár van benne egy óriási, és annyira nem is kiszámítható drámai fordulat, ám még bőven maradtak a jó ízlés, a pátoszmentesség keretein belül. Emellett pedig minden jelenétből árad az életigénylés. Ez azért bravúr, mert egy olyan szegénynegyedben, ahol gengszter vagy munkás vagy, nehéz hegedűvel csodát tenni. Ez egyébként nagyon leképezhető a teljes Dél Amerikai közegre, ahol csak tehetség révén tudnak érvényesülni az életben. Korunk két meghatározó labdarúgója, Lionel Messi vagy Neymar sem valószínű, hogy sportautót vezetne, és modellekkel randizna, ha nem kapott volna olyan tehetséget, amivel a bűnbandák fölé tudott volna emelkedni. Itt a focilabda helyett hegedű van, pontrúgás helyett pedig Johann Sebastian Bach-ot tanultak/gyakoroltak.

Hatásos, erőteljes film, ami sajátos módon egyszerre történet-és karakter-specifikus, amire azért nem sok példa van a drámai piacon. Erőt, lendületet és inspirációt add. Ha úgy érzed, hogy kicsit padlón van, kapj fel egy hegedűt. Hidd el, segíteni fog!

MoziStar: 9/10