Miért is volt erre szükség?

Mielőtt rátérnék a negatívumokra, szeretnék szembe menni a magyar pesszimistakultúrával, ezért rögtön az Angry Birds erényeivel kezdeném, ami véletlenül sem a remekbe szabott forgatókönyvbe, a különleges figurákba vagy az egyedülálló, forradalmi rajztechnikában keresendő. A film legnagyobb ereje, hogy hatással van a kisebbekre. Szinte az első perctől az utolsóig lekötötte és megnevetette őket, amivel a Zootropolis óta nem találkoztam hasonlóval moziban, pedig jó mazochistaként sikerült végigülnöm olyan alkotásokat is, mint a jegesmedvéket megszégyenítő Norm vagy az orvosi értelemben is a retardált IQ-szintet megütő Blinky Bill. Bár az Angry Birds kanyarban sincs a Disney idei remekművétől, azért az előbb felsorolt két filmre köröket ver. Nem csak minőségben, hanem látványban is.

Bátorkodom azt állítani, hogy hellyel-közzel ötletesek is voltak a készítők, annak ellenére, hogy a zsánermegszorítások mellett alapkoncepció függőségben is szenvedtek. Elképzelni sem tudom, hogy milyen kínkeservesen születhetett meg ez a film az írószobában, ugyanis egy olyan játékot kellett adaptálniuk, aminek nincs is igazán széles „mitológiája”, amiből meríteni lehetett volna. Nem beszélve arról, hogy amíg az applikációban egy-egy kilőtt madár a becsapódás után tollas pixeldarabokra hullott, addig ezt egy gyerekeknek készült animációs mesében értelemszerűen nem lehetett adaptálni, hiszen akkor az önfeledt nevetés helyett keserves zokogás eső illatú hangja töltötte volna be a termet. Olyan kompromisszumos megoldást kellett találniuk a rajztábla felett, ami a játék szellemiségét keverni tudta a műfaji előírásokkal és a korhatár besorolással. Ez nem lehetett egyszerű dolog, ezért az igyekezetett mindenképp értékelni kell. És akkor nagyvonalakban ki is merült az Angry Birds pozitívumai.

Sajnos nagyon látszott rajta, hogy nem szerzői indítatás miatt, kreatív ötlet alapján, hanem produceri behatással, franchise-bővítő indokkal készülhetett el az egészestés mese. Ebből következik, hogy szcenárium egy pillanatig sem bővelkedik meglepetésekben. Egy-két kósza, megmosolyogtató fellángoláson kívül az ötletesség is nagyon hamar elrepült a scriptből. De hogy ne csak rébuszokban beszéljünk róla, nézzük meg, hogy miről is volt szó: az Angry Birds-termékcsalád egyik vezérfigurája, Piros dühkezelési gondokkal küzd, ami miatt képtelen beilleszkedni a madár-társadalomba. Kicsit más, mint a többiek, akik szintén dühösek, csak a szabályoknak és az elvárásoknak megfelelően elfojtják magukat, ezzel afféle műboldogságot megteremtve az összetartó közösségükbe. Megismerhetjük a különleges sziget mindennapjait, Piros barátait - Chuck-ot és Bombát - és a terjeszkedő, tojáslopó zöld Malacokat is, akik végül a főkonfliktust és a madárra szóló háborút okozták. Szerkezet szempontjából olyan, mintha egy kétpályás játékot játszanánk végig, ami igazából nem szól semmiről, mégis, ha az embert jó időben kapja el, akkor, a maga egyszerű módján, szórakoztatni is tud. Nézzétek meg az előzetest, amiből kvázi kiderül az egész film, nem mintha nagy képzelőerőt igényelne a fordulatok papírra vetése.

Egyszerű, gyereknyelvű módján megpróbál mélyigazságokat is a fészekbe tenni. Olyanra gondolok, mint az elfogadás, a társadalmi és közösségbeli beilleszkedés és a család fontossága. Különösen kellemes volt, hogy a kelleténél nem akart jobban szájbarágós lenni, és csak udvariasan vont le olyan általános, örökérvényű igazságokat, amiket minden második hasonló gyermekmesében megkapunk. Mindennek ellenére, a teljes összképet nézve, egyszerűen nem értem, hogy mi szükség volt erre a filmre. Illetve tudom: a nagy Angry Birds-márkából akartak még több profitot generálni. Azt a pénzt, amit erre a „lufira” költöttek egyedi, önálló, külső ráhatás nélküli scriptek fejlesztésére is el lehetett volna „szórni”, mert a világnak nem volt szüksége egy Angry Birds-filmre. Egész egyszerűen nincs benne ennyi potenciál. Üzleti szempontból viszont biztosan kifizetődő lesz, mert újrahódítani fognak a piacon a madaras merchandising termékek.

Bármennyire is teljesen felesleges az összkép, a végső nagy boss fight kreatívan lett megoldva. Sikerült a játék esszenciáját - csúzlis bombázás - átmenteni, és úgy megoldani, hogy kvázi szinte a teljes szárnyas arzenál képviseltette magát. Ezért is jár a piros pont! Az animációs technikával sincsen semmi gond: tipikus olcsó munka, de a jobbik fajtából. A karakterek kidolgozottak, a helyszínek színesek és élettel, csipogással bővelkedőek, és az akciószekvenciák is látványosak. Szerencsére nem baltával faragott vizualitással van dolgunk, mint például a Norm esetében.

Hiába vannak alapvetően jó ötletek a viszonylag jól összerakott forgatókönyvben, a középszerű címkefészekből sajnos az Angry Birds sem tudott kirepülni. Viszont az előzetes félelmeimet és elvárásaimat sikerült alaposan felülmúlniuk, ezért jár a magasabb osztályzat. Családosoknak akár még meg is érheti!

MoziStar: 5/10