Műfaji Bábel: több stílus keveredett a scriptben

Ezúttal nem hazudtak a stúdiónál, amikor azt mondták: a 10 Cloverfield Lane nem egyenes folytatása a franchise nyitó alkotásnak. J. J. Abrams produkciós cége jóformán a sötét „garázsból” hozta el a kiváló found footage garbóba öltöztetett történetet, amiben a suspense, köszönhetően az ízléses takarásnak, végig nagyon erősen lüktetett. Különlegesen kreatív darabra sikeredett, ami teljes mértékben megérdemelte a sikert. Az már egy másik kérdés, hogy a stúdió nem bírt magával, ezért idén - ismételten a közönség és a szakma előtt rejtegetve - elhozta a folytatást, amiből „csak” az tűnt el, amit az elsőben szerettem: az egyedi személyiségjegyek. Ahogyan a leadben is említettem, egyáltalán nem tápanyaghiányos, csak éppenséggel nem telített el. Lehet, hogy azért mert egy kritikus semmivel sem elégedett? Nem, nem ezért. Sokkal inkább az áll a háttérben, hogy az egész nem állt össze egy kerek egésszé. Már történet is elég zavaros, ezért mindenképpen azt javaslom, hogy nézzétek meg az első részt a vetítés előtt. Az értelmezésben sokat fog segíteni.

A 10 Cloverfield Lane a New Yorkban történt támadással párhuzamosan, majd kicsivel utána játszódik. Michelle (Mary Elizabeth Winstead) a vőlegényével történő szakítás után autóbalesetet szenved. Másnap a kényelmes kórházi ágy helyett leláncolva ébredt egy atomháború túlélésére is alkalmas tömör betonbunkerben. A kezdeti sokk után kiderül, hogy Howard (John Goodman) azért hozta el magához, hogy megmentse az életét, ugyanis amíg a hölgy aludt, odakint elszabadult a pokol és mindenki meghalt egy rejtélyes támadásban. A társaságot Emmett (John Gallagher Jr.) színesíti, aki a valóságot, a humort és a társaságot jelenti Michelle számára, aki előtt hamar világossá válik, hogy vendéglátójuk nem éppen az, akinek mondja magát. Nagyon kisarkítva az alábbi módon tudnám felírni a film képletét: A szoba + szörny sci-fi = 10 Cloverfield Lane. Előbbivel párhuzamot vonni merész vállalkozás, de mégis lehet némi realitás alapja, mert a forgatókönyv fele arról szólt, hogy Michelle hogyan birkózik meg a fogva tartásával és rövid ideig hogyan alakítják ki az új életét a Föld alatt, ahol minden van, ami a túléléshez kell: konyha, fürdő, zenegép, könyvek, filmek és élelem. Ez a része érdekes is volt, mert kedvelem a klausztrofób sztorikat, amibe bele van ágyazva a túlélés gondolata.

Ha ez a történet nem a Cloverfield-márkanév alatt futott volna, akkor simán több pontot kaphatna, még akkor is, ha a készítők azért nehezen döntötték el, hogy voltaképpen milyen filmet is akarnak készíteni, ugyanis a forgatókönyv második drámai fordulópontja után változott valami: megszakadt az egyenletes kontextus által felvázolt status quo. Ezt persze lehet azzal magyarázni, hogy a koncepció lényege az volt, hogy elválasszák az általuk addig ismert normális világot az új, földönkívüliek által alapjaiban megváltoztatott létformától, ahol minden tettet és döntést a túlélésnek szenteltek. Ez papíron lehet, hogy jól működött, de a hirtelen ritmusváltás megzavarta az eddig egészségesen és kényelmesen működő „bioritmusomat”. Simán elnéztem volna ezt a szó nem klasszikus értelmébe vett bunker-kamaradrámát, mert ezzel is új színezetet kaphatott volna a mainstream szörnypiac. Ha ezt meglépték volna, akkor el tudnám mondani, hogy a folytatás, akár csak az első rész, is különleges. Ezzel szemben csak korrekt, szórakoztató alkotás, ami megtette, amit megkövetelt a haza. Mindenáron bele akarták kényszeríteni a szörnyet, ha kell, akkor az aranymetszés-szabály ellenére. Vélhetően megint budget - megkötésekkel bajlódtak, mert csak rövid időre mutatták meg a szörnyet, ami méretében inkább egy kutyára hasonlított. Feleslegesnek és történet-idegennek tűnt, mert a Cloverfield - hála a jó Istennek! - nem egy Godzilla – replika. Hiába érezni, hogy a forgatókönyvet két különálló film paneljaiból forrasztották össze, mégis sikerült jól megírni. A párbeszédek a helyükön voltak és nem volt sok felesleges filler-jelenetek sem. Érdekessége a scriptnek, hogy két antagonistát is felsorakoztatott: az egyik maga az ember, a másik pedig az idegen szimbiózis, ami elpusztította a világunkat. A nézőnek kell meghoznia, hogy melyik a kártékonyabb és a félelmetesebb. Az egyetlen igazi szívfájdalmam, hogy dobták a found footage-stílust, ami megszabta a nyitórész fazonját, ám ezt a történetet a felépítése miatt csak hagyományos módon lehetett elkészíteni.

John Goodman a film legjobb pontja

Az összképet nézve nyugodtan kimerem jelenteni, hogy mindhárom színész remek munkát végzett a filmben. Külön kiemelném John Goodman-t, aki valósággal pulzált a szerepében. Volt benne élet és őrület. A színész legendát egyébként is mindig remek látni a vásznon. Csak úgy, mint Mary Elizabeth Winstead-et, aki bármelyik akció-és kalandfilmben megállná a helyét. Erős, független és jó problémamegoldó szerepet írtak neki, amit láthatóan élvezett eljátszani. A történet szempontjából is Michelle volt a központi figura, aki végig a nézőt szimbolizálta: az ő szemszögén keresztül ismertünk meg mindent. Kéz a kézben sétáltunk végig a cselekményösvényen a gyönyörű színésznővel.

Bár vannak kisebb-nagyobb hibái a filmnek és nekem túlságosan szaggatottra sikeredett a sztori-tészta, mégis bőven az utóbbi évek legérdekesebb szörny-filmje és sci-fi drámája. Simán kenterbe ver olyan alkotásokat, mint például a fent említett Godzilla. Jár neki a remek osztályzat!

MoziStar: 7,5/10

Bemutató dátuma: 2016. április 14.
Forgalmazó: UIP-Duna Film