Ez nem paródia, hanem öncélú baromkodás

Sosem szerettem igazán a paródiafilmeket, ennél fogva nem is sok darabját láttam ennek a „míves” zsánernek – azért a Horrorra akadva-sorozat nem maradhatott ki a gyűjteményemből. Amit korábban és most, A fekete ötven árnyalata esetében is láttam, hogy a készítők szándékosan nincsenek tisztában ennek a klasszikus, mélyen gyökerező zsánernek az alaphitvallásával. A műfaj már ókori kultúrákban is jelen volt, és olyan, a mai napig klasszikusnak számító történeteteket gúnyoltak ki, mint a homéroszi „mondakör”. Ellentétben a mai trendekkel, mindezt intelligensen tették, hiszen az alapvető cél nem az öncélú, visszataszító alázás, hanem a problémákra, hiányosságokra, felszínességre való rámutatás, amely mögött végig ott volt a tisztelet az eredeti mű és író iránt.

Michael Tiddes förmedvényében a történetszerkezet irtózatosan kellemetlen jelenetek sokaságából épült fel, ami természetesen hajszálpontosan másolta le az eredi mű paneljait, fordulatait és gócpontjait. Az, hogy A fekete ötven árnyalata ennyire értékelhetetlenre és érdektelenre sikeredett, abban nem egyedül Marlon Waynes csapata a hibás. Sokkal inkább okolom a nézőket, akik az évek során folyamatosan biztatták a „parodistát”, hogy újabb és újabb „szörnyszülöttekkel” hígítsa fel az amúgy is borzasztóan kínálódó hollywoodi filmipart. A kereslet kínálatot szül, ennek mentén elmondható, ha nincsenek tömegek, akik hajlandóak jegyet vásárolni egy minden ízlést és igényességet nélkülöző alkotásra, akkor egy gyönyörű világban A fekete ötven árnyalatának a scriptje sem készülhetett volna el soha. Ha objektíven - félretéve a saját személyes meggyőződésemet – akarom megítélni a végeredményt, akkor is nyugodt szívvel elmondhatóm, hogy A fekete ötven árnyalata messze az utóbbi évek leggyengébb paródiája, pedig már A Haunted House is túlment a jó ízlés határán.

A történet Christian (Marlon Wayans) és Hannah (Kali Hawk) szerelmi történetét és az ominózus Vörös Szoba eseményeit meséli el olyan kicsavart, aberrált módon, aminek hiteles visszaadásához kevés az évek alatt felszívott szókincstáram. Egyszerűen minden épkézláb ötletet alárendeltek a gusztustalan fizikai poénok oltárán, amit irtózatosan izzadságszagú, erőltetett túljátszással és ripacskodással fűszereztek meg. Konkrétan egyetlen poénon húztam mosolyra a számat, igaz, az sem a történet, hanem az amerikai politika nézetek közötti konfliktusok miatt volt humoros. Engem, és remélem még nagyok sokakat, már régen nem nevetettet meg a szexualitás és annak kifordított, szürreális ábrázolása. Az az egyetlen szerencséje a filmnek, hogy bár minősíthetetlen módon, de mégis csak paródiának készült, így egy pillanatig sem szabad komolyan venni. Mindennek ellenére egy-két értékelhető momentum azért fellelhető a szűk kilencven percben. Ezek közül is a legjobb az volt, amikor megpróbálták sztereotip módon a saját rasszukra formálni a történetet, megmutatva, hogy amíg a nyálas „fehér” romantikus filmekben miként zajlik egy minden hitelességet és valódiságot nélkülöző vita, addig mindez „fekete oldalon” hogyan is történik. Ezek a jelenetek megmosolyogtatóra sikeredtek, csak úgy, mint a különböző filmes utalások, amelyekben különböző fekete karakterek éltek át embertelen kínzásokat.

Ezen kívül semmit sem lehet felhozni a „paródia” mentségére, ami bosszantó módon olyan flórkor hiedelmekre, közhelyekre épít, minthogy, minden fekete bőrű ember bűnöző, és csak drogokkal vagy nők futtatásával kereshették meg a kenyérre valót. A humorkútból származó borzasztóan mocskos és poshadt humorkorttyal próbálják meg csillapítani a szomjúságunkat, csak azt felejtik el, hogy a nézők azért igényelnének egyfajta minőségi szintet.

Marlon Wayans a színészet szégyene

Érdemes lenne utánajárni, hogy mikor jött el az a pont Marlon Wayans életében, amikor úgy döntött, hogy a karrierjét a silány alkotások és a könnyen jött pénz oltárán áldozza fel. Korábban szerepelt többek között Darren Aronofsky kultikus rendezésében, a Rekviem egy álomértben is. Azóta viszont pocsékabbnál-pocsékabb alkotásokra szerződik le, aminek abszolút koronaéke A fekete ötven árnyalata, hiszen ennél rosszabbat már tényleg művészet lenne készíteni. A szerelmét, Hannah-t alakító Kali Hawk sem nagyobb színészgéniusz, de legalább megjelenésben sokkal attraktívabb, mint Dakota Johnson. Bármennyire is furán hangozzék, de közte és Marlon Wayans között sokkal erősebb volt a szexuális vonzódás, mint az eredeti páros esetében.

MoziStar: 2/10

A fekete ötven árnyalata adatlap