Éreztem, hogy írott formában az 5. hullám szórakoztatóbb és értékelhetőbb lesz, mint a botrányosan gyenge mozis feldolgozás. Ettől függetlenül tartom azt, amit a kritikámban is írtam: ez is, akárcsak Az útvesztő: Tűzpróba, túlontúl young adult. De arra viszont mindenképp jó volt, hogy levonjam a végső tanulságot: végleg kinőttem ebből a műfajból.

Szász Attila (A berni követ) legújabb rendezése az I. világháború peremén álló, mélyvallásosságtól átitatott hedonista Budapestjére kalauzolja el a nézőt, ahol a hírhedt Mágnás Elza tartja „fogságban” a gazdag férfiak szívét és csekkfüzetét.

Marlon Wayans, mint oly sokszor, úgy döntött, hogy végtelenül kellemetlen módon darabokra szedi a tavalyi év egyik legmegosztóbb filmjét, A szürke ötven árnyalatát. Már akkor sem értettem egyet azzal a negatív hozzáállással, ami Sam Taylor-Johnson filmjét körbevette, ám A fekete ötven árnyalata olyan felesleges gyomrost vitt be a könyvadaptációnak, amit egyáltalán nem érdemelt meg.

Nagy reményekkel álltam A nagy dobás (The Big Short) elé, ami a sztárparádé mellett egy igazán érdekfeszítő, maradandó történet ígéretével kecsegtetett. A végeredményt sajnos nem sikerült igazán alaposan, mélyen kidolgozni. A sztoriban rejlő tanulságot és a mély társadalmi/gazdasági-kritikát inkább csak felületesen kapargatták meg.

A gyerekközpontú horror-filmeknél már csak a játék babás-verziók a félelmetesebbek: Annabelle, Billy vagy Chucky láttán nem egyszer hűlt meg már az ereimben a vér. Ezekből a faragott figurákból mindig árad egyfajta megfoghatatlan, „ködös” misztikum, ami képes a halál ölelő karjaiba kergetni a nézőt . Ezt a tézist lovagolták meg A fiú-ban is, ami ötlet szinten volt merész.

Viharzónában George Clooney-nak, a Hullámtörőkben Ashton Kutcher-nek gyűlt meg a baja a fúriaként őrjöngő hullámokkal. Rajtuk kívül Leonardo DiCaprio (Titanic) és Kurt Russell (Poseidon) is a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen érzés az, amikor magához édesget a tenger ébenfekete mélysége. Ezúttal Chris Pine vállalkozott arra, hogy a lehetetlennel dacolva legyőzze az elvadult hullámokat. Hát nem sikerült neki túlságosan emlékezetesre.

Nehéz háborús tematikájú nagyjátékfilmeket készíteni manapság, hiszen a hollywoodi filmgyártás sajátos, pátosszal és giccsel átitatott elbeszélésmódja teljesen elidegeníti a nézőket a mozivásznakon ábrázolt konfliktusoktól. Erre az agyonjáratott sablonra cáfol rá az Egy tökéletes nap komikus, ám annál fajsúlyosabb mondanivalójával.

Lehengerlő, megható és gyönyörű - ezek a szavak jutnak eszembe A szoba című filmről, amely egy anya és gyermeke kegyetlen sorsát hivatott bemutatni. Rég láttam ilyen tökéletes drámát, amely Emma Donoghue világsikert aratott bestsellerének regényhű adaptációja.

Közel tíz éve - A miniszter félrelép - után, a Kossuth-díjas színművészünk új saját rendezésű alkotással jelentkezett, aminek az alapját Vámos Miklós novellája ihlette. Aki esetleg a színészre jellemző vígjátékra számítana, az csalódni fog, mert ez inkább dráma és erőteljes lelki utazás, semmint habkönnyű komédia. Ez a műfaj abszolút jól áll a legendás magyar színésznek!

Goda Krisztina mellett volt lehetőségünk a Csak színház és más semmi „első emberével”, Csányi Sándorral is beszélgetni, akit a szerepe mellett a magyar filmgyártás és a fiatal színészek helyzetéről is faggattuk.

Szerettem ezt a filmet, mert hatásos volt. Ahogyan a Milles Teller-féle dobos produktum is működni tudott, úgy A kórusnak is sikerült végig lekötnie a figyelmemet, pedig nem volt könnyű dolga: a sikátorhoz hasonló szűk zenei kultúrámtól ez a fajta műfaj nagyon távol esik.

Dühös vagyok. Mérhetetlenül dühös. Miért van az, hogy adva van egy effektíve egész érdekes, szórakoztató, lehetőségekkel teli alapötlet, a kivitelezés, a kreatív tálalás mégsem több olcsó délutáni matinénál? Miért kell mindent beáldozni a műfaji eszközök oltárán, egy olyan hamis Isten kedvéért, ami igazából sosem tett csodát?