A kevert stílusú alkotás rendezője, Joachim Trier többször bebizonyította már, hogyha lelki utazásra van szükségünk, akkor az ő drámai erejű vitorlására kell jegyet váltanunk. Mentőmellényt a jegy árért nem kapunk, ezért a film végig a „lelki halál” ígéretével kecsegtet. De ez egyáltalán nem negatívum!

Tizenöt év után „végre” visszatért a kifutó két réme, Derek Zoolander és Hansel, hogy sajátos, trendi stílusukban újra megmentsék a világot. Hasonlóan agyatlan szórakozás, mint az Agyas és agyatlan, annyi különbséggel, hogy az ízlésesebb kivitelezés mellett az amerikai popkultúrális geegek megmentetik az összképet.

Mozikba került a Kung Fu Panda harmadik felvonása, ami inkább a többletértéke, semmint a tartalma miatt érdekes. Kevésbé újszerű és kreatív, mint a franchise nyitó epizódja, de még így is korrekt lezárása lehet a nagy ívű eposznak.

Mikrofon végre kaptam a Félvilág egyik vezérszínészét, a fiatal Döbrösi Laurát, aki a zseniális Aranyélet című HBO-s sorozat első szezonjával robbant be a köztudatba. Többek között beszélgettem vele a Félvilágról, Montrealról, a szerepválasztásról és a siker okozta nyomásról, teherről is.

A Csokoládé-hoz hasonló alkotások miatt érdemes európai filmeket nézni, ugyanis benne van minden, ami miatt imádom ezt a művészeti ágat. Elgondolkodtat, lelkileg megríkat és rádöbbent, hogy hiába múlnak az évek, az emberi mentalitás sohasem változik.

Bármennyire is gyengének nézetek ki az előzetesek, és az első rész alapján, a London ostroma korántsem nézhetetlen film. Sőt! Ha nem lett volna kritikán aluli a felvezetés, akkor nagyobb várakozással ültem volna neki, mert korrekt iparos munkára sikeredett.

Pont az ilyen alkotások miatt kedvelem a skandináv filmkultúrát. Még úgyis, hogy azért nem az Egy háború a legfényesebb gyémántjuk. Az üzenet viszont, amit magában hordoz elgondolkodtató és mindenki számára megszívlelendő.

A Walt Disney most bebizonyította, hogy a többi nagy stúdió animációs részlegéhez hasonlóan képes olyan elgondolkodtató, mélyebb töltetű - felnőtteknek is szóló - történeteket írni és készíteni, amiben nem csendül fel két percenként egy semmiről sem szóló dal valamelyik irritálóan retardált karakter szájából.

A Félvilág direktorával, Szász Attilával beszélgettem, aki A berni követtel már egyszer bizonyította a zseniális tehetségét. Ezúttal Magyarország leghíresebb kurtizánját vitte vászonra: nehéz , viszontagságos körülmények között.

Aki komoly, minőségi kaland-fantasy-t vár az Egyiptom isteneitől, az csalódni fog, mert bár néhány aspektusában működni tud, a végeredmény nem több egy mérhetetlenül középszerű, ostoba és felületes blockbusternél.

Coen-testvérek visszatértek, hogy a remek stílusérzékükkel könyörtelenül lerántsák a leplet Hollywood pénzhajhász politikájáról. Itt mindenki és minden az, aminek a stúdió láttatni akarja. A Llewyn Davis világa rendező-párosa egy szórakoztatóan elborzasztó, kiábrándító világot teremtettek, aminek minden pillanata ajándék.

A Carol-t nem véletlenül övezte már a startvonalnál feszült várakozás. A kritikusok szerint ugyan maga a film nem hozta azt a tabu-bontogató szintet, amit elvártak volna tőle, ám a könyv tényleg bepillantást enged egy olyan korba, ahol „tiltott gyümölcsnek” számított a saját nemünkhöz való vonzalom. Mindez ráadásul kapott egy leírhatatlan lírikus köntöst.