Gratulálok! Az Aranyélet után egy újabb remek produkcióban vállaltál szerepet. Ez a tendencia az egész karrieredre elmondható: a különleges Couch Surf után az egyetlen igazán sikeres MTVA-sorozatban, az Egynyári kalandban is szerepeltél és akkor az Aranyéletről nem is beszélve. Honnan ez a tudatos választás? Szerencse vagy nagyon alaposan átgondolod az ajánlatokat, mielőtt döntenél?

D.L. : Alapvetően azt tudom mondani, hogy szerencsém is van. Eleve színvonalas helyről indulhattam, az MTVA gyerekműsoraiban kezdtem, aztán Földessy Margitdrámastúdiójába jártam.  Margittól mindannyian erős szakmai nevelést kaptunk. Nem mondta meg soha, hogy mi jó vagy rossz, csak sugallta, hogy milyen irányba kellene gondolkodni. Egyszerre volt remek pedagógus és pszichológus. Emellett gyerekkorom óta azt figyelem, hogy mi hogyan működik a televíziós világban. Felismerem már azt, hogyha valami nem kóser. Adtam már vissza olyan forgatókönyvet, ami nem tetszett. Nincs bennem görcsös szereplési vágy.  Nagyon hálás vagyok azért, és egyben óriási nagy luxus, hogy olyan helyzetben vagyok, hogy tudok nemet mondani egy-egy felkérésre. Csak azért, hogy szerepeljek, nem fogok mindenre rábólintani. Igaz, szerencsém is van, hogy eddig zömmel olyan megkeresések voltak, amik színvonalasak. Vannak olyan garanciapontok az életben, amik alapján tudod előre, hogy jó lesz-e vagy sem a végeredmény.

Milyen érzés volt két elismert színésznő oldalán játszani a Félvilágban? Sokat tanultál tőlük?

D.L. : Szerintem ilyenkor tanulhat a legtöbbet az ember, amikor gyakorlatban nézi a tapasztaltabb kollégákat. Ebben a helyzetben az volt a szuper, hogy a szemed láttára egyesülhettek ennek a két elképesztően jó színésznőnek az energiái. Mind a ketten nagyon profik, a munkához való hozzáállásuk is követendő példa.  Legyen szó hajnali forgatásról, mindig szász százalékos állapotban koncentráltak a munkára. Nagyon hasznos volt látni, ahogyan átlényegültek a szerepben, és amilyen kérdéseket feltettek a karakterekkel kapcsolatban. A szakmai részén túl emberileg is nagyon jó élmény volt velük dolgozni: közvetlenek, kedvesek, barátságosak voltak végig.

A Félvilágban látott karaktered számomra Kovács Patrícia és Gryllus Dorka között afféle balance figuraként volt jelen: egyszerre taszította és vonzotta a romlott, erkölcstelen világ, illetve tartotta meg a történet egyensúlyát is. Nehéz volt megformálni a karaktert?

D.L. : Szerintem ez volt a legnehezebb feladat, amit eddig meg kellett oldanom, mert ennek a karakternek a történeten belül erőteljes funkciója is volt. Azáltal, hogy afféle közvetítő volt a két erős figura között, árnyaltabb réteget is kapott. Nehéz volt megfogni, mert mindezt - a kevés szöveg miatt - nagyon lefojtva kellett megcsinálni szűk közelikben, ami miatt egyáltalán nem lehetett túljátszani. Jó kihívás volt. Szeretem, ha van feladat.

Mesélj kicsit a forgatásról. Ez egy kosztümös dráma-thriller, méghozzá az igényesebb fajtából. A karakter megformálásához sokat segítettek a korhű-díszletek és jelmezek?

D.L. : Persze, nagyon sokat adott hozzá az, hogy nem egy másik farmert kapsz fel, hanem rád adnak egy alsószoknyát, egy fűzőt, és „rászerelnek” a fejedre egy kontyot. Ezzel valóban átvedlesz a szerepbe. Szakács Györgyi jelmezeinek köszönhetően – aki zseniális művésznő – valóban korhű ruhákban voltunk végig. Sőt, voltak köztük Rendesen százéves ruhák, 1910-es évekbeli kabátok voltak rajtam. Tényleg bennük volt a kor.

19 napotok volt a forgatásra. Éreztétek az időszűkösségéből adódó nyomást?

D.L. : Annyira nem, mert egy zseniális stáb dolgozott azon, hogy ne kelljen a sietséget éreznünk. A gyártás magára vállalta ezt a plusz terhet, így ezzel nem kellett foglalkozunk. A hangulat is teljesen nyugodt volt, nem volt semmi stressz. Az utolsó, helyszínzáró forgatási napok voltak csak feszültebbek, de az is csak azért, mert tudtuk, hogy oda nem mehetünk már vissza, ha esetleg javítani kellene valamit.

Úgy tudom, hogy a forgatásokkal párhuzamosan vizsgaidőszakod is volt. Nem volt nehéz, megterhelő összeegyeztetni két ilyen nagyon fontos feladatot?

D.L. : Ez mindig megterhelő, de ez van akkor, ha több dolgot szeretne az ember egyszerre megcsinálni. Ha túlságosan nehéznek érezném, akkor bármelyiket abba tudnám hagyni, de nem szeretném egyiket sem.

Te is ott voltál a Félvilággal Montrealban. Milyen érzés volt egy ekkora fesztiválon színészként részt venni?

D.L. : Iszonyatosan pozitív volt az, amit ott kaptam/kaptunk.  Filmszínészként nem állunk ki minden alkalommal a bemutató végén a vászon elé, hogy megtapsoljanak, ezért - a közönségtalálkozók mellett - csak ilyen filmfesztiválon kapjuk meg azokat az energiákat, amit egy színpadi színész az előadás végén minden alkalommal taps formájában átél. Soha nem voltam még színészként fesztiválon. Nagyon szuper volt a szervezés és az egész utazás is. A film végén pedig annyi kérdést kaptunk, hogy szűk egy óra után tudtunk csak „szabadulni” a nézőktől. 

Nagyon szépen ível felfelé a pályád: Egynyári kaland, Aranyélet, Félvilág. Másképp állnak hozzád a barátaid?

D.L. : Nem igazán. Szerencsére vannak olyan stabil barátságaim, ahol ez nem számít.

Szép számmal vannak rajongóid és a szakma is az új színészgeneráció egyik nagyreménységeként tart számon. Egyik napról a másikra híres ember lettél. Hogyan lehet mindezt fiatalon feldolgozni?

D.L. : Először is a nagy kijelentésekkel, szavakkal nem szabad foglalkozni. Azt kell megszokni, hogy felismernek az utcán. Még fura nekem, amikor odajönnek, de eddig szerencsére mindig pozitív visszajelzéseket kaptam, igaz, nem is nagyon adok felületet, ugyanis nem vagyok jelen a közösségi médiában. Pontosan ezért, mert nem a sikert, hanem a körülötte lévő felhajtást nehéz feldolgozni, és nem szeretném megélni azt, hogy felteszek egy képet a reggeli fogmosásomról az instagramra, és egy perc alatt kapok rá hatezer like-ot. Ezt nem tudnám, és nem is szeretném feldolgozni. Ezért nem is csinálom ezt az egészet, nem foglalkozom vele, és végképp nem reagálom túl. Én dolgozni szeretnék és ennyi.

Nagyon érdekes dolgokat mondasz, mert a fiatalok, de már az idősebbek is az ellenkezőjét teszik. A színészek, sztárok között is egyre többen vannak jelen a közösségi világban.

D.L. :Én ezt a világot nagyon természetellenesnek érzem. A munkám révén megkapom azt az egészséges visszajelzést és figyelmet, ami ezzel és ezért jár. A magánélet folyamatos kipakolása már nem kell, hogy természetes velejárója legyen a munkánknak. Ebbe mennek szerintem tönkre sokan, és nem abba, hogy a munkájuk miatt megkapják a hype-ot.

Olvastam tőled egy nagyon izgalmas interjút, amiben elmondtad, hogy nem jártál a Színművészetire. Kollégáid között nem tapasztaltál olyat, hogy esetleg ferdeszemmel, irigykedve néznek rád azért, mert nincs papírod, mégis sok, elismert, népszerű filmben és sorozatban játszol? Olyan társadalomban élünk, ahol a bizonyítvány alapján ítélik és címkézik meg az embert, az irigység pedig napi szinten van jelen.

D.L. : Szeretném azt gondolni, hogy nem néznek rám emiatt másképp. Nem éreztetett még senki sem hasonlókat. Azt gondolom, és mindenki, aki a Színművészetin tanul, azt mondja, hogy nagyon jó odajárni, de nem lehet mindent egy padban megtanulni. Tíz éves korom óta dolgozom, most lesz tizenhárom éve, hogy a pályán vagyok, és minden évben van egy-két forgatás, amiben részt veszek, plusz mellete még színházban is játszom. Én egy másik iskolapadban tanulhattam meg a szakmát.

Tulajdonképpen a mélyvízbe bedobva tanultál meg úszni.

D.L. : Igen, mondhatjuk így is. Néha azért érzem, hogy jó lett volna járni a Színműre, mert vannak olyan technikai gyakorlatok, amiket sokkal nehezebb gyakorlat útján elsajátítani. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy nem mentem el a Színművészetire.

Most, hogy ennyi siker ért az elmúlt időszakban, lehorgonyzol végleg a színészet mellett?

D.L. : Nagyon szeretnék a pályán maradni, csak mivel nincs diplomám, az én helyzetemben minden attól függ, hogy az eddigi munkáim alapján eszébe jutok-e a rendezőknek.. És ha nem, akkor ki kell találnom, hogy mi lesz a jövőben. Ezért van B-tervem, de ha rajtam múlik, akkor abszolút szeretném ezt nagyon sokáig csinálni.

Az első színházi szereped, az Augusztus Oklahomában óta több felkérést is kaptál. A színház vagy a filmvilág áll közelebb hozzád?

D.L. : Eddig még nem volt több színházi szerepem, mint filmes, és csak azért áll hozzám közelebb a filmvilág, mert egyrészt imádom a forgatások hangulatát, másrészt pedig nagyobb benne a rutinom. Ettől függetlenül a színházba is teljesen bele lehet szeretni. Csak még nem töltöttünk együtt annyi időt, hogy megtörténjen az életre szóló szerelem köztünk. (nevet).

A jövőben hol láthatlak/láthatunk majd?

D.L. : Valószínűleg folytatódni fog az Aranyélet, emellett pedig a Budapesti Anarchista Színház egy darabjában játszom az RS9 színházban. Minden szerdán a G3 Spicc Stúdióban a Willany Leó improvizációs táncműhelyben énekelek, továbbá Grecsó Krisztiánnal és Grecsó Zoltánnal a Mellettünk című kortárs táncos estben is énekesként veszek részt.