Vasárnap elrajtolt a Duna TV új saját gyártású sorozata, a Csak színház és más semmi. Volt lehetőségünk beszélgetni egy kicsit a sorozat egyik forgatókönyvírójával, Goda Krisztinával, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Csak szex és más semmi, a Kaméleon vagy a méltánytalanul elhanyagolt a Veszettek.

Sajnálatos látlelet a magyar mozi néző társadalomban, hogy méltatlanul kevés figyelmet szentelünk a hazai alkotásoknak. Pedig, higgyétek el, hogy lenne mit nézni. Ezért összegyűjtöttük a 2015-ös év legjobb magyar filmjeit.

Az én szerelmem című dráma nem más, mint két óra utazás a párkapcsolatok bonyolult, akadályokkal és feszültségekkel teli világába. A lehetőségekhez mérten megpróbált leásni a szerelemből fakadó problémák gyökereig. Szerencsére nem ismételte unalomig az üres „szerelem rossz!”- frázist.

A moziban való filmnézés örömeit pont az olyan alkotások támasztják alá, mint a legújabb Alejandro González Iñárritu film, a The Revenant (A visszatérő) című fantasztikus dráma, amely nem csak hangulatában, látványában, de a színészi játékokban is hozza azt, ami miatt valóban élmény széles vásznon nézni egy igaz történetet. Ezt az elképesztő összhatást egy kis monitor nem képes visszaadni.

Nathaniel Philbrick sem úszta meg - bár a jogokért kapott vaskos csekk miatt bizonyára nem is bánta -, hogy a könyvéből, a nemzetközi és hazai kritikákból kiindulva, középszerű, pátoszos adaptációt készítsenek. Holott az alapanyag adott volt egy grandiózus, lélekemelő és sokkal mélyebb mozihoz.

A Ferrell-Wahlberg páros a családapa kérdését igyekszik körbejárni, egy végletekig szabályos, biztonsági játékot játszó családi vígjátékban. Ezúttal a családfőké lett a főszerep, amit az amerikai famíliaidill közegébe helyezett Sean Anders rendező. A végeredmény majdhogynem ugyanaz, mint a direktor előző filmjeiben: önismétlő vígjáték forgatókönyv, és minden intelligenciát mellőző poénáradat.

A rajongók által csak szerzői blockbuster rendezőnek titulált Quentin Tarantino a Django elszabadul után újabb szürreális, ám az eddiginél kevésbé maradandó filmélménnyel jelentkezett. Lehet, hogy könyvként sokkal jobban működött volna a rendező sorban harmadik western-filmje.

Stina Werenfels svájci rendezőnő második nagyjátékfilmjében egy mentálisan sérült lány coming of age történetébe nyerhetünk bepillantást. Kevés film foglalkozott eddig a neurotikus személyiségek szexualitáshoz való viszonyaival, így a Szüleink szexuális neurózisai egy rendkívül különleges filmélményt nyújthat. De, csak is a bátraknak!

… mármint a poénokat tekintve. Felfoghatatlan, hogy a sablonszerűen megírt – „viccesnek szánt” – forgatókönyveknek és karaktereknek még mindig van létjogosultsága a mozikban – ráadásul még Európában is.

Vannak olyan filmek, amelyeknek a létjogosultsága komolyan megkérdőjelezhető. Az Elmentek otthonról (Nicolas Benamou, Philippe Lacheau) is hasonló cipőben jár: egyszerűen érthetetlen, hogy ki és miért gondolta úgy, hogy megéri ezt, az ürességtől kongó scriptet megvalósítani. Igaz, az Elmentek otthonról végeredményét látva az egész igazán zsebpénzbarát produkció volt, így a financiális része érhető.

J. J. Abrams meghajolt a nép(harag) előtt, és a roskadozó, ütött-kopott Millennium Falcon fedélzetén egy olyan világba repítetett el minket, ami a végletekig, az utolsó karakterexpozícióig hű maradt George Lucas-örökségéhez. Lényegi újítás, változtatás helyett egy generációváltást néztünk végig szűk száznegyven percen keresztül. De ezt a legkevésbé sem bántam.

Újabb ünnepnapi zsánerfilmmel sokkol Hollywood. Ezúttal is a horrorvígjáték műfajához nyúlt a lassan kultstátusznak örvendő Adsz, vagy kapsz rendezője. A kötelező műfaji panelek között kaptunk egy szájba rágott, érdekes gondolati felütést a karácsony szelleméről.