Először is gratulálok a sorozathoz. Többet kaptam, mint, amit vártam: komédiára számítottam, de végül dramedy-t kaptam. Olvastam a Csak szex és más semmi megszületéséről egy nagyon érdekes dolgot: eredetileg könyvformájában akartad kiadni. Hol volt az a pont, ahol úgy érezted, hogy ez nagy vászonért kiállt?

G. K.: Ez eredetileg is forgatókönyvnek készült, de nagyon sokáig nem valósult meg. Majdnem négy évig küzdöttünk, hogy találjunk finanszírozót. Egy pont után mindenki azt mondta, hogy ebből soha semmi nem lesz és akkor arra gondoltam, hogy ha előbb regényként bizonyítana, akkor talán könnyebb lenne megfilmesítésre pénzt kapni. Erre végül egyébként nem került sor, mert megkaptuk a támogatást.

2005-ben a Csak szex és más semmi hatalmas sikereket ért el: közel fél millió magyar néző ült be a filmre. Nem gondolkodtatok esetleg azon, hogy folytatást kellene készíteni?

G. K.: Ez felmerült, igaz, nem is annyira bennünk, inkább a rajongókban, akik nagyon szerettek volna látni egy második részt, de mindig azt éreztük a társírókkal, hogy ezt a történetet lezártuk, és annyi sztori van, amit még el szeretnénk mesélni. Viszont a film sajátos életérzését szerettük volna visszahozni, ezért született meg a Csak színház és más semmi. A színházi közeg és a műfaj ugyanaz, ahogyan a két főszereplő is, csak a szerepek és a történet változott.

Azon gondolkodtam, miközben néztem az epizódot, hogy kvázi megszületetett a magyar filmgyártás első „univerzuma”, révén egy közös világban, afféle spin-offként működik a Csak színház és más semmi. Lehet-e ezt még bővíteni? További folytatásokat készíteni?

G. K.: Már elkezdtünk gondolkodni a Csak színház és más semmi második évadjának storyline-ján, de számomra az is izgalmasnak tűnne, ha ebből a történetből csinálnánk egy nagyjátékfilmet, aminek a megrendezése már engem is érdekelne. Ezek egyelőre csak előzetes tervek, semmilyen realitás alapja nincs.

A korábbi saját gyártású szériák, leszámítva az Egynyári kalandot, nem igazán találta meg a célközönségét. A Hacktion például nagyon amerikai modellt akart másolni, míg a Csak színház és más semmi a látottak alapján megmaradt inkább magyarnak. Volt valamilyen minta, ami a készítés közben a szemetek előtt lebegetett, hogy „igen, erre a sorozatra kellene hajaznia”?

G. K.: Az egyetlen előkép a Csak szex és más semmi volt. Fontos elvárás volt, hogy ebbe az anyagi keretbe beleférjünk. A legtöbb jelenetet a színházon belül kellett bonyolítanunk, volt olyan eset is, hogy az anyagi megszorítások miatt a kész forgatókönyvből vissza kellett írnunk jeleneteket a színházba. Persze vannak benne külső helyszínek, de a nézők ebben a műfajban elsősorban a szereplők közötti érzelemi kapcsolatok változásaira és a humorra kíváncsiak, nem pedig arra a látványvilágra, amit egy nagy játékfilm tud megteremteni.

Ezzel egyetértek, nekem is inkább a színházban játszódó jelenteket tetszettek a legjobban. Itt érezhetően sikerült megteremteni ennek a világnak a mikrokozmoszát. Maga a vígjáték műfajban borzasztóan nehéz újat mutatni, ugyanis papíron a humor teljes teljesen máshogy működik, mint aztán később a vásznon. Menetközben volt alkalom és lehetőség az improvizációra?

G. K.: Nem! Rékával az volt a kérésünk, hogy ne legyen. A párbeszédeket alaposan átgondoltuk és a történetet is tudatosan építettük fel, ezért a színészektől és a rendezőktől azt vártuk, hogy a megírt jeleneteket keltsék életre. Emellett a szűk forgatási időkeret sem adott volna lehetőséget az improvizációra.

Egy kicsit más vizekre evezve, a Kaméleont az egyik legjobb magyar thriller-nek tartom. Lesz esetleg egy újabb hasonló alkotásod a közeljövőben?

G. K.: Egyelőre nem tudom. Sok minden érdekel, de a Veszettek miatt két évig nem tudtam elég időt tölteni a kislányommal, épp ezért most szeretnék csak rá koncentrálni.

Tudom, hogy ez érzékeny pont, mert nagyon sokan cikkeztek róla, de a magam részéről nagyon sajnáltam, hogy a Veszettek ennyire nem tudott teret nyerni magának, pedig borzasztó fontos kérdéseket feszegetett

G. K.: Azt érzem, hogy jó film lett, ami egy erős össztűz alatt végül kifeküdt. De bízom benne, hogy nem ez az utolsó szó, amit erről a filmről hallani fogunk, mert külföldön még bizonyíthat.

Szerencsére nagyon dübörög a filmszakma. A Saul fia példátlan sikereket ért el, de olyan alkotások is megszülettek, mint a Liza, a rókatündér vagy a Fehér Isten. Általánosságban is elmondható, hogy rengeteg remek alkotás született az utóbbi években. Mit gondolsz a magyar filmgyártás jelenlegi helyzetéről? Elindultunk végre egy jó irányba?

G. K.: Kitűnő filmeknek tartom őket, és nagyon örülök a sikerüknek. Tehetséges alkotók – tehetséges munkája, és hál istennek mindegyik a Filmalapos gépezetben –Filmalapos finanszírozással készült.

Az eredmények és a minőségi javulás ellenére sajnos még mindig érzem azt a passzivitást, negatív hozzáállást a magyar filmekhez, mint korábban. A nézettségi adatokból is kiderül sajnos, hogy amiben nem szerepel legalább egy amerikai sztár, az már nézhetetlen. Nagyon jó lenne végre eljutatni a magyar filmeket a magyar nézőkhöz, csak azt veszem észre, hogy a világon mindenhol elismerik a nemzeti „termékeinket”, csak országhatáron belül nem becsüljük meg őket. Ezzel a jelenséggel pedig nehéz harcolni

G. K.: Nehéz, összetett kérdés-és problémakör ez. A Cinema City monopolhelyzete sem segít a hazai alkotások népszerűsítésében. Ezen egyelőre nem lehet változtatni, mint, ahogy azon sem, hogy egyetlen magyar film marketing-kampánya sem tud konkurálni az amerikai filmekével és mire egy magyar film végre becsábítaná a nézőket a moziba, addigra már le is veszik a műsorról.

A Veszettek esetében sem volt túl erős, illetve a Csak színház és más semmi esetében sem támogatták meg erőteljes reklám-hadjárattal a sorozatot

G. K.: Ez sajnos megint pénzkérdés.  A Csak színház és más semmi Duna TV-s pénzből készül, ami nem tette azt lehetővé, hogy óriásplakátok kerüljenek ki a város frekventált pontjaira. Itt abban lehet bízni, hogy a nézők szeretni fogják és szájhagyomány illetve tévés promók segítségével eljut a közönséghez.Szerencsére a filmgyártás mellett a sorozatgyártás is elindult egy jó úton. Válótársak és az Aranyélet mellett most megérkezett a Csak színház és más semmi, ami érezhetően egy másik műfajban próbálkozik, amire érdemes lenne odafigyelni

G. K.: Korábban olvastam egy nagyon érdekes dolgot: a bulvárújságokban a cikkeknek csak 15%-a szól külföldi sztárokról, a maradékot a hazai hírességekkel kell feltölteni. Ez jelzi azt, hogy van igény a hazai hősökre. Miért is ne lehetne mindezt átmenteni egy játékfilmbe vagy egy tv-sorozatba? Ha jól sikerül, akkor az emberek hálásak azért, hogy a saját honfitársaikat látják.

A Csak színház és más semmi esetében az írás klasszikus amerikai Writers' Room-stílusú, összeülős volt?

G. K.: A Storyline-kialakításánál sokat beszélgettünk, ötleteltünk közösen, de írni ketten nem lehet.  Az epizódok fel vannak osztva, ezeket külön írjuk, de egy pontos vázlat alapján. A végén Réka, a vezetőírói végigment az összes forgatókönyvön, és ő fésülte össze az epizódokat.

Jómagam is kacérkodtam a forgatókönyv-írással: el is végeztem egy intenzív tanfolyamot. Filmötleteim is lennének. Milyen tanácsokat tudsz adni az induláshoz?

G. K.: A Filmalapnak most elindult az Inkubátor-programja, ami egy elég hasznos kezdeményezés, oda érdemes beküldeni anyagokat. A másik, amit egy kezdő író tehet, hogy kipróbálja magát alkalmazott területeken, például sorozatokban. Érdemes megkeresni producereket. Nekem a Csak szex és más semmi esetében négy évig tartott Kálomista Gábort megtalálni, aki végül azt mondta, hogy meg akarja csinálni a filmet. Az indulás és az, hogy olyan embert találj, aki hisz benned, mindig nehéz.

A sorozatról itt olvashatsz bővebben!