Gratulálok! A Félvilág remek film lett. Külön öröm, hogy moziba is kerülhetett. Eredetileg is volt egy ilyen terv, hogy szélesvásznon is bemutatjátok, vagy a népszerűség tette lehetővé a „terjeszkedést”

Sz. A.: A Félvilágot a Médiatanács egy tévéfilmes pályázaton támogatta, és ezért eredendően tv-filmnek készült, de mi, a kereteken belül, mindenképpen mozifilmes igényességgel akartuk elkészíteni. Amikor láttuk, éreztük, hogy erős dolog van a kezünkben, akkor megmutattuk a forgalmazóknak, akik mindenképp be is akarták mutatni a filmszínházakban is. Ezek után sokat próbálkoztunk, de a szerződésben foglaltak értelmében a köztévé ragaszkodott az első bemutatás-jogához, ezért muszáj volt először televízióban bemutatni. A tv-s premier után ezt a mozis dolgot teljesen el is engedtük volna, azonban volt egy-két forgalmazó, akik még így is láttak benne fantáziát. Valószínűleg a Félvilág pozitív nézői visszhangja miatt, ugyanis a magyar filmnél a legnehezebb fázis a jó szájhagyomány-kialakítása. Itt ez megtörtént. Kíváncsiak vagyunk, hogy a televízió után mekkora lesz az érdeklődés majd a mozis verzió után.

Miért pont Mágnás Elza történetét választották, és mennyi időtök volt a forgatásra?

Sz. A.: Azt mindenképp el kell mondanom, hogy Köbli Norbi már akkor írta a Félvilág forgatókönyvét, amikor még javában vágtuk az előző közös filmünket, A berni követet. Ráadásul mindez két szomszédos helyiségben történt: Norbi a vágó szobánk mellett írta a könyvet. Néha, amikor kimentünk levegőzni, akkor izgatottan kiszaladt hozzánk, hogy elújságolja, hogy hol tart. Ekkor még nem volt szó arról, hogy ezt én csinálnám, de annyira felkeltette a kíváncsiságomat, hogy megkértem, küldje át a kész anyagot. Annyira megragadott a könyv, hogy rögtön jeleztem is neki, hogy nagyon érdekel ez a történet. Nagyon izgatott az, hogy ez az egész egy sötét krimi, amiben van egy olyan borzasztó gyilkosság, ami száz évvel ezelőtt megrázta Budapestet.  Ha ehhez hozzávesszük még a kosztümös környezetet, akkor olyan kombinációt kapunk, ami nagyon izgalmas képet alkot. Köbli Norbi pedig a három nő között húzódó viszonyrendszerre helyezte a hangsúlyt. Rendezőként engem egyébként is a nők érdekelnek jobban. Olyan lenyűgöző kapcsolatrendszert épített közéjük, hogy szó szerint minden jelenetben érezni lehetett köztük a feszültséget, pedig egy órán keresztül nem történik több, minthogy ülnek egy szobában és beszélgetnek. Az utolsó félóra az, amikor lelkileg elkezd minden felrobbanni körülöttük. Egyetlen egy félelmem volt csak: hogyan lehet mindezt anyagilag szűk keretek között megvalósítani. Nem akartam, hogy szegényszaga legyen a dolognak. A forgatásra is mindössze 19 napunk volt, ami nagyjából fele egy normális, mai korban játszódó mozifilm munkaidejének. Végig nagyon-nagyon kellett szelektálnunk azt, hogy mik azok a jelenetek, amit muszáj nagyon jól megcsinálni, illetve miket vegyünk ki a könyvből, miket hagyjunk el annak érdekében, hogy magas színvonalon tudjuk elmesélni a történetet.

Nagyon úgy hangzik, mintha végig rohantatok volna az idővel.

Sz. A.: Abszolút! Ez egy versenyfutás volt, igaz, ez nem volt már újdonság. A berni követet is ugyanígy készítettük el, csak arra 17 napunk volt. Tisztában voltunk vele, hogy van egy szint, amit el lehet érni ilyen rövid idő alatt is, csak ezt meg akartuk ugrani, ezért még keményebben dolgoztunk.

Ebben az esetben, akkor szinte minden jelenetnek tökéletesnek kellett sikerülnie. Előtte hogyan készültetek fel, illetve milyen volt együtt dolgozni a színészekkel?

Sz. A. : Előtte nagyon sokat kellett próbálnunk. Többször is végigmentünk a színészekkel az összes jeleneten annak érdekében, hogy mindenki pontosan tudja majd, hogy élesben mit is kell csinálnia, hova kell állnia, ülnie. Emellett pedig irdatlan nagy fegyelmezettségre volt szükségünk az összes színészünktől, amit meg is kaptunk. Végig nagyon pontosak voltak. Például Patríciának minden reggel három és fél óra volt a haja és a sminkje.  Konkrétan ő és a sminkese/fodrásza nyitotta minden reggel a helyszínt. Ezek a nehézségek viszont egyáltalán nem látszódtak rajta, ahogyan Laurán sem az, hogy a vizsgaidőszaka alatt forgatott. A felvételek során egyszer sem bakizott. Támogatták egymást, és alázattal álltak a munkához. Az emberi része mellett külön nagy élmény volt számomra, hogy ilyen erős teljesítményt nyújtottak a filmben. Kulka Jánossal is fantasztikus volt újra együtt dolgozni.

Az időszűkössége miatt nagy lehetett rajtad a nyomás. Rendezőként hogyan dolgoztad ezt fel?

Sz. A.: Végig azon voltam, hogy megőrizzem a higgadtságomat, a nyugodtságomat. Az volt a visszajelzés a színészektől, a stábtól, hogy mivel látták rajtam, hogy nem pánikolok, idegeskedem, ezért ők sem tették. Az üvöltözésben egyáltalán nem hiszek, ráadásul annyira élvezek forgatni, hogy ez a fajta lelkesedés átragad a csapatra is. Fantasztikus élmény, hogy ott van hatvan-hetven ember, aki lesi minden szavadat. Pillanatnyi gondolkodás nélkül teszik, amit mondasz. Nem vonják kétségbe a döntéseidet, elképzeléseidet. Mindenki végig azon volt, hogy amit a fejemben elképzeltem, az a valóságban is vissza tudjon majd köszönni. Ez egy olyan kiváltságos lelkiállapot, amit csak élvezni lehet, és ezért könnyű volt nyugodtnak lenni. Nem is értem azokat, akik végig ordítanak egy forgatást, mert ez egy olyan adomány, aminek minden pillanatát ki kell élvezni.

A Félvilág is bemutatkozhatott Montrealban, méghozzá a versenyfilmek között. Milyen volt a fogadtatása? Szerették?

Sz. A.: A berni követ esetében ez úgy történt, hogy a tv-premier után kíváncsiságból elkezdtük fesztiváloztatni a filmet.  Szerepelhetett is a Montreali Filmfesztivál versenyprogramjában, ahol bronz zenit díjat nyertünk vele. A Félvilágot még a köztévés bemutató előtt elküldtük különböző fesztiválokra. A Montreali Fesztivál szinte azonnal lecsapott rá, ráadásul a nagy versenyprogramba kapott nevezést a film. Nagyon örültünk neki, mert A-kategóriás rendezvényről van szó. Megtiszteltetés volt, ráadásul Gryllus Dorkával, Köbli Norbival és Döbrösi Laurával közösen tudtunk venni a premieren. Fantasztikus élmény volt egy gyönyörű moziban, nagy vásznon viszont látni. A színészeink is akkor látták először a kész filmet. A nézők felől pedig végtelen szeretet áradt felénk. Az észak-amerikai közönség nagyon együtt tud élni, lélegezni a filmmel. Hőbörögtek, hőzöngtek, tapsoltak. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. A bemutató végén lerohantak minket, s majd egy órán keresztül dicséretek. A Félvilág volt a fesztivál utolsó, záró versenyfilmje, a nézők pedig folyamatosan azt mondták, hogy ez volt a program legjobbja. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a teljes esélytelenségből – révén, hogy kis költségvetésű tv-filmmel érkeztünk – egy pillanat erejéig elhiggyük, hogy díj szempontjából van itt keresnivalónk. Végül üres kézzel távoztunk, de ezért az élményért bőven megérte!

Egy ilyen kosztümös film, ami az 1910-es évekig repíti vissza a nézőt, milyen extra felkészülést igényel? A forgatások előtt/alatt milyen kutatómunkát végeztetek? Például konzultáltatok történésszel?

Sz. A.: Ez úgy működik, hogy a projektbe beszáll a látvány-és díszlettervező, és ő megy utána nagyon ennek a kornak. Tudtuk, hogy Max Schmidt egy nagyon előrehaladott ízlésvilágú bútorgyáros volt, aki többek között Elza lakását is berendezte, így abszolút nem volt mindegy, hogy milyen bútorokat, berendezési tárgyakat fogunk használni. Nyilvánvaló, hogyha a pénz nem számított volna, akkor egyesével válogattuk volna össze az ország különböző pontjairól a bútorokat, de mivel erre nem volt anyagi lehetőségünk, ezért eleve olyan helyszínt kellett keresnünk, ami azon kívül, hogy alkalmas volt a forgatásra, teljesen és autentikusan be volt már rendezve. Gyűjtők lakásait, sőt még kastélyokat is nézegettünk, végül Budapesttől harminc percre találtuk egy egyszintes kastélyt, teljesen berendezve a kornak megfelelő bútorokkal, ráadásul a tulajdonosnak volt közel a forgatási helyszínhez még egy gyűjtői lakása tele autentikus, 1910-es évekbeli berendezési tárgyakkal, így ha valami esetleg hiányzott, onnan pótoltuk. E nélkül nem is tudtuk volna leforgatni a filmet.  Persze voltak olyan szegmensei a lakásnak, amiket nulláról kellett felépítenünk – ágy, konyha. Ezek a folyamatok a látványtervező irányításával zajlottak le. Annyira profi volt a stáb, hogy végig maximálisan megbíztam és hittem abban, hogyha hoznak egy kiskanalat, egy csészét vagy egy sétapálcát, az mind-mind korhű lesz. Muszáj, hogy ilyenkor bízz a kollégáidban, és ne kelljen egyesével utánajárnod, hogy vajon ezt a tollat, akkor már tényleg használták-e. Töretlenül hittem nekik, és eddig az is a visszajelzés, hogy abszolút korhűre sikeredett az egész. Beszippantotta a nézőt, aki elhitte, hogy az 1910-es években van.

Most, hogy mozikba került a Félvilág milyen eredménnyel lennétek elégedettek?

Sz. A.: Hát, őszintén megmondom, lövésünk sincs. Azt hozzá kell tenni, hogy a Félvilág nem fog menni a multiplexekben.  Mivel bevételek 80-90%-a ott termelődik, ezért ettől kapásból el is esünk, úgyhogy falrengető nézettséget egyáltalán nem remélünk. A forgalmazó sem tudja megtippelni, ugyanis annyira kísérleti jellegű most ez az egész. Nekünk már az is óriási teljesítmény lenne, ha a nézettségi helyen nem az utolsó helyen zárnánk, hiszen már több mint kétszázezer néző látta a Félvilágot. Minden olyan ember, aki már moziban nézi meg a filmet, ehhez a számhoz hozzáadódik. Mi csak nem szeretnénk a hivatalos lista utolsó helyén végezni.

A Saul fia nézőszáma átlépte a százezret, ami szép eredmény, de szívem szerint még több magyart ültetnék be rá. Észrevettem egy morális anomáliát: a Saul fiát a magyarokon kívül – tisztelet a kivételnek – mindenhol elismerik. Mit gondolsz, miért van az, hogy ennyire nem tudunk örülni egy honfitársunk példátlan sikerének? Honnan jön ez a mérhetetlen rosszindulat?

Sz. A.: A Saul fia önálló precedens, ahol más szempontok is közrejátszanak abban, hogy miért támadják olyan sokan. Szerintem a magyar filmeket szerető nézők biztos, hogy elismerik és kedvelik. Szurkoltam is neki, az Oscar-díj az egész magyar filmszakmának nagy siker, a nemzetközi figyelem is jobban ráirányulhat a hazai alkotásokra. Az tény, hogy a magyar nézőkben még mindig van egy prekoncepció a magyar filmekkel szemben, ami hosszú évek munkájának köszönhető. Sajnos sok rossz nemzeti alkotás született az elmúlt évek során, ami elriasztja a nézőket, ráadásul elavult már az az ízlésvilág, nézőpont amit a magyar filmek még mindig képviselnek. Valószínűleg olyan műfajokra kíváncsiak a nézők, amelyeknek itthon egyszerűen nincsen gyökere. Az, hogy mi a Norbival thrillereket csinálunk, az belőlünk, a mi személyes ízlésünkből fakad. Mi is amerikai filmeken nőttünk már fel. Szeretnénk visszaadni azokat az élményeket, amiket ezeken az alkotásokon keresztül kaptunk. Ennek sajnos szinte egyáltalán nincs gyökere Magyarországon. Mondok is egy példát: szeretnénk horror-filmet és természetfeletti thrillert is csinálni, amire szinte egyáltalán nem volt példa a magyar filmgyártásban. Ettől félnek a nézők, hiszen megszokták, hogy ezeket a zsánereket az amerikaiak, az ázsiaiak vagy a spanyolok jól csinálják. Ugyan érhető a félelmük, mégis arra szeretném buzdítani a nézőket, hogy küzdjék le magukban ezeket az előítéleteket, és legyenek nyitottak a magyar filmekkel, mert mindig lehet kellemesen csalódni.

 Meg is kérnélek rá, hogy Norbival csináljatok majd egy jó kis magyar horrort, mert az nagyon érdekelne!

Sz. A.: Van ilyen jellegű tervünk, de nem ez lesz a következő filmünk. Körvonalazódik egy olyan műfajú film képe a fejünkben, amit eddig még nem csináltak Magyarországon.