Teljesen lecsupaszított, őszinte „expozé” a veszteségről

Tartozom egy vallomással: engem soha nem érdekel a történet. Semmi érdekes nincs abban, hogy a főszereplő két órán keresztül küzd azért, hogy eljusson A pontból B-be. Ez a pilot maximum arra jó, hogy nullpontban felkeltse az érdeklődést. Nézzük is meg az alap felállást: a Reed-„dinasztia” súlyos lelki és családi sebet kap, miután a haditudósítóként dolgozó Isabelle Reed (Isabelle Huppert) tragikus autóbalesetben az életét vesztette. Szűk két órán keresztül egyedi nézőpontból és megközelítésből nézhetjük végig, miként dolgozza fel a felesége elvesztését az apa és hogyan éli meg anyja hiányát a pubertáskorba lépő tinédzser, Conrad (Devin Druid). A legnagyobb fiúnak/testvérnek, Jonah-nak (Jesse Eisenberg) a helyzete pedig még ennél is komplexebb, hiszen nem sokkal a tragédia után gyermeke született, így ő a családapa-szerep elől is menekülni akar az emlékeibe.

Ez lenne a klasszikus értelembe vett sztori. Ennél viszont sokkal fontosabb maga a fabula, a „mögöttes tartalom”, ami emberléptékű többletjelentést tud adni a történetnek. Első sorban Joachim Trier sajátos vizualitását, és szemszögekre „szabdalt” történetvezetési-szerkezetét emelném ki. A forgatókönyvére talán leginkább a hiteles és a szabálytalan szó a legmegfelelőbb, mert ahogyan például a tinédzser szál tálalva van – ami talán a legérdekesebb is -, az teljes mértékben tükrözi a valóságot. Conrad-nak nem csak az anyja halála okozta sokkot, mélységet kell feldolgozni, hanem szembe kell néznie a gimnáziumi világ farkas törvényeivel is. Különc, fura fiúként nem éppen az osztálytársak és a csajok kedvence, amin szótlansága és távolságtartó viselkedése sem sokat javít. Aki kívülállónak érzi magát, nem csak a suliban, hanem a társadalomban is, az magára fog ismerni a sorok között. Annyira emberi és mai, amit jó volt viszontlátni. Abszolút nincs benne az amerikai filmek által preferált gimnáziumi giccsesség. Gyönyörű fiúk és nők helyett egyszerű, hétköznapi, valóságos gyerekek ülnek a padokban. Conrad mellett Jonah világa tetszett a legjobban. Nagyon összetett figura, akinek édesanya hiánya mellett az apaság súlyával is meg kellett küzdenie. Lélekben és fejben egyáltalán nem érezte magát készen a feladatra, ezért ebbe a sajnálatos tragédiába, és ezáltal a menedéket adó emlékekbe menekült.

Ugyan csak „szellemként” van jelen, de Isabelle Joubert Reed is remek, üde színfoltja volt ennek a történetnek. Főleg a foglalkozása az, amit nagyon érdekesnek találtam. Nagy álmom, hogy egy napon a mozitermekből kitörve oknyomozó újságíróvá váljak. Isabelle-hoz hasonlóan nagyon szeretnék valami többet, jobbat, valódit adni a világnak. Annál nagyobb cél és eredmény nincs, hogyha sikerül elfelejtett, eltussolt dolgokra felhívni az olvasók figyelmét. Isabelle is ezt tette, csak toll és jegyzetfüzet helyett fényképezőgépet használt, ami szinte fegyverként tudott „elsülni a kezében”. Minden egyes vakuvillanás kilőtt golyóként hasította fel a kollektív tudatom poros fotókamráját. Számomra ennél a szegmensnél bújt meg az a bizonyos fabula. Bár a veszteség érzetének feldolgozása is fontos téma, de a kép valódi erejéről tett „megnyilvánulás” abszolút elemi erővel hatott. Rávilágított arra, hogy nagy különbség van a valós és a vélt információ, tudás között. A média és a hírközlés is sajnos ezen az elven működik. Nem fogok belemenni a politikába, mert ez nem az a fórum, viszont mindig helyén kell kezelni a tudósítások valóságtartalmát. Külön ki kell emelnem a fantáziával való játékot. Főleg Conrad esetében volt tetten érhető az egyedi tálalás, aminek a főmozgató rúgóját a gyermeki elme korlátlan szabadsága szolgáltatta. A fiú többször is elképzelte, hogy édesanyja miként vesztette el az életét. Minden esetben változik egy kicsit a kép: valamikor elaludt a volán mögött, valamikor szándékosan karambolozott. Ezzel a megoldással a nézőnek is több tere, szabadsága lett: bár vannak utalások, hogy Isabelle miért dobta el az életét, azért mégis ránk van bízva, hogy milyen magyarázattal ruházunk fel egy ilyen tragikus eseményt. Fantasztikus megoldás!

Lehengerlő színészi gárda!

Igazságtalan lenne bárkit is külön kiemelni, mert mindenki abszolút „erőn felül” teljesített. Talán Jesse Eisenberg az, aki érdemel néhány plusz mondatot. Sosem kedveltem a srácot, és nem azért, mert alapjaiban véve ne lenne jó. Túlértékeltnek éreztem - hasonlóan a mérhetetlenül középszerű Shailene Woodley-hoz -, akinek volt egy különcszerepe, és azzal letarolta a világot. Abszolút átütő volt a játéka. Követni fogom a pályafutását, mert megérdemli, és ha szakít az álomgyárral, akkor még sokra viheti!

Bármennyire is remek a Hétköznapi titkaink, mégis egyfajta rétegfilm, még ha nem is a szó klasszikus értelmében véve. Nem fog mindenkinek tetszeni, mert nem kimondottan a hagyományos történetvezetési szabályokra épült. Ettől függetlenül arra buzdítanék mindenkit, hogy nézze meg, mert olyan többlet érzelemtöltéssel gazdagít, amit túlmutat a hollywoodi CGI- szmogfelhőn. Újra sütni kezd a nap, és a világ is kicsit több lesz!

MoziStar: 8/10

Bemutató dátuma: 2016. március 24.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.