Marc Webb újraindított Pókembere két éve eléggé megosztotta a közönséget, de persze a szuperhősnek így is volt elég vonzereje ahhoz, hogy minden negatív kritika ellenére is sikeressé tegye a filmet. Személy szerint én mondjuk imádtam, mert valóban teljesen új megközelítésből ismerhettük meg Peter Parker karakterét, ahogy az akciók is frissebbek voltak, a színészek pedig vitathatatlanul fiatalok, de tehetségesek. A régi jó hollywoodi recept szerint két évre rá már itt is a folytatás, amely sokszor már érezhetően csak a pénzről szól, de jelen esetben ez cseppet sem igaz.

Az új szériának feltett szándéka volt minden korábbinál alaposabban bemutatni a főhős múltját és a lehető legszorosabban kapcsolódni az eredeti képregények világához, ami már önmagában jelzi, mennyire remek választás volt Marc Webb. Kezdjük azzal, hogy az első részhez hasonlóan ezúttal is a szüleivel nyit a film, végre megtudhatjuk, hogy mi is történt vdelük azután, hogy May nénire és Ben bácsira bízták kisfiukat. Ez számomra már az első öt percben hatalmas meglepetést okozott, hiszen kifejezetten érdekelt a történetenek ezen szála. Szerensénkre ez nem csupán olyan film kezdeti külön bejátszás, hanem a történet szempontjából is fontos jelentősége lesz a későbbiekben, hiszen Pókember ezúttal nem csak a hétköznapi emberek gondjaival és a természetfeletti erővel rendelkező gonoszokkal kell megküzdenie, hanem mindezek mellett még saját múltja után is nyomozni kényszerül.

Érezhetően összetett sztorival van dolgunk, amivel azért jobb vigyázni, hiszen sokszor pont ebbe buknak bele a filmesek, túl nagyot akarnak mutatni így végül mindenbe csak belekapnak és egy zavaros kotyvalék lesz belőle. Ennek ezúttal is fennáll a veszélye, de szerencsénkre, még ha néhol kicsit kidolgozatlan is egy-egy jelenet az időhiány miatt, egy pillanatra sem érthetetlen, nem hiányos, inkább annyira jó, hogy szívesen elidőznénk még egy kicsit az adott résznél. Én például kifejezetten örültem volna, ha kicsit hosszabban mutatják a szupergonoszok átalakulását, de persze így is nagyszerű volt, egy rossz szavam sem lehetett rá. Külön kiemelném, hogy bár szokatlanul sok karakterre koncentráló filmről van szó, mindegyikük ki lett dolgozva alaposan, megismerhetjük őket pont annyira, hogy minden motivációjukat ismerhessük, de nem untatnak minket a felesleges részekkel. Külön öröm volt nézni, hogyan futnak össze a különböző, első ránézésre teljesen összeegyeztethetetlen szálak a történetben és válnak egy szerves egésszé, ennek köszönhetően lesz egységes az eléggé sokoldalú alkotás.

Talán még sosem készült olyan szuperhősfilm, ami ennyire képregényszerű lett volna. Nem úgy, mint Ang Lee Hulkja, ahol főleg a képi világban próbálták utánozni a füzetek hangulatát, hanem teljes egészében, minden cseppjében egy képregény elevenedik meg előttünk. Pontosan emiatt fogják sokan utálni, vagy bírálni, hiszen közelebb áll ehhez, mint egy filmhez, igazából egy semmihez nem fogható, egyedi filmes élményt nyújt, ami sokak számára nem feltétlenül elfogadható. Vagyis végre készült egy olyan közönségfilm, ami nem akar mindenkinek szólni, hanem őszinte rajongással ragaszkodik ahhoz a kánonhoz, amiből táplálkozik, ahelyett, hogy a pénzszerzés érdekében eladná magát. Ezért imádtam minden másodpercét a filmnek, még akkor is, ha voltak benne hibák, mert egyszerűen magába szív, de nem alkuszik meg. Lehet rá azt mondani, hogy tipikus amerikai film, tipikus helyzetekkel, de ez a legnagyobb hazugság lenne, hiszen távol áll tőle, egyszerűen csak könnyebb ezt mondani, mint belegondolni, hogy mit is láttunk.

Az akciójelenetek például semmi korábban látott szuperhősfilmhez nem hasonlíthatóak, valóban a képregények hasábjain látott kimerevített képsorok elevenednek meg az epilepszis rohamra emlékeztetó kamerarángató klisék helyett. Viszont nem ez teszi ki a film nagy részét, hanem a főszereplő élete, Gwennel való kapcsolata, a múltjának titkai és a mellékszereplők karakterének kibontása, vagyis hálistennek nem egy agyatlan akcióbombát kaptunk, de amikor eljön az összecsapás ideje, akkor tátva marad a szánk és nem pislogunk kettőt, hogy mi is történhet a nagy kapkodás mögött. A cselekménye nagyon szépen megszerkesztett, szintén a képregények mintájára nem egy hagyományosan ívelő filmszerkezetre utal, bár azért érezhetőek egy trilógia középső darabjának jellemvonásai is, de ez szintén csak előnyére válik. 

A filmnek egyszerre van komoly mélysége és egy könnyed humorral rendelkező, elbűvölő stílusa, Pókember beszólásai végre nem egy óvodás kisgyerek visszavágásait idézik, hanem igazán ütősek és poénosak. Andrew Garfield alakítása is elmélyült az első rész óta, sokkal közelebb került a karakterhez, közben pedig Tobey Maguire szelleme eléggé kifakult ahhoz, hogy teljes mértékben elfogadhassuk őt Pókembernek. Emma Stone is igazi színésznővé érett valahol útközben, de a legnagyobb meglepetést számomra a szinte ismeretlen Dane DeHaan alakítása okozta, mert olyan erővel söpörte félre James Franco alakítását, hogy csak arra tudunk gondolni, erről a srácról hallunk még. Nagyon bohém, laza és végtelenül őrült, semmi sem állhat az útjába, vagyis maga a Zöld Manó. Jamie Foxx kétségtelenül a legjobb választás volt Electro szerepére, az Oscar-díjas színész zseniálissá tette a karaktert, kétségtelenül a két főgonosz jelenetei a film legjobb pillanatai.

Közben pedig minden megváltozik a főszereplő életében a film kiindulópontjához képest, ezzel egyúttal elő is készítik nem csak A csodálatos Pókember harmadik részét, de a Baljós Hatos című spinoff mozit is. A lezárásban pedig ismét előkerül az a rejtélyes fickó az első rész stáblista utáni jelenetéből, aki feltehetőleg az egész mögött áll, de még most sem tudunk meg róla semmi infót, viszont remélhetőleg a harmadik részben végre közelebb kerülhetünk hozzá, mert azzal a pár pernyi jelenetével az egész széria legérdekesebb figurájává vált. Egyszóval A csodálatos Pókember 2, ahogy Jamie Foxx is mondta: csodálatos! Minden percében magával ragadó és semmihez nem fogható képregényes élmény, amely még saját előzményére sem haosnlít, helyette teljesen újraértelmezte önmagát. Csak remélni tudjuk, hogy így folytatják tovább és nem süppednek bele a megszokásokba, ahogy végül Sam Raimi trilógiája is járt a befejező epizóddal, hanem tovább építik ezt a világot, amit elkezdtek.

A csodálatos Pókember 2.

színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 144 perc, 2014 (12)

rendező: Marc Webb
író: Stan Lee, Steve Ditko
forgatókönyvíró: Alex Kurtzman, Roberto Orci, Jeff Pinkner, James Vanderbilt
zeneszerző: Hans Zimmer, Pharrell Williams
operatőr: Daniel Mindel
producer: Avi Arad, Matthew Tolmach
vágó: Elliot Graham, Pietro Scalia

szereplők:
Andrew Garfield (Peter Parker/Pókember)
Jamie Foxx (Max Dillon/Elektro)
Paul Giamatti (Alekszej Sytsevich/Rinó)
Emma Stone (Gwen Stacy)
Dane DeHaan (Harry Osborn)
Sally Field (May Parker)
Martin Sheen (Ben Parker)
Chris Zylka (Flash Thompson)
Frank Deal (Berkley ügynök)
Csókás Márton (Dr. Kafka)
Chris Cooper (Norman Osborn)
Kari Coleman (Helen Stacy)
Denis Leary (Stacy kapitány)

Lájkold vagy oszd meg ismerőseiddel. 
Csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon! Csekkold videóinkat a Youtube-on.