Mit lehet várni egy olyan zsarupárosra épülő akcióvígjátéktól, melynek egy rapper és egy komikus a főszereplője? Ha mindenki megválaszolta magában a kérdést, akkor már azt is tudja, hogy milyen film a Pofázunk és végünk.

A franciákat nem véletlenül emlegetik egy lapon a szerelemmel, hiszen még álmukból felkelve is jobb romantikus vígjátékot dobnak össze ismeretlen szereplőkkel, mint az amerikaiak dollármilliókból világsztárokkal.

Az utóbbi időben egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a skandináv térségből érkező krimik. A Nyomtalanul című film is ebbe a kategóriába tartozik és utolsó másodpercéig hű is marad a stílus szabályaihoz.

Volt annak egy megfoghatatlan bája, hogy egy teremnyi izgatott gyerekkel néztük végig a Mr. Peabody és Sherman kalandjai-premier előtti vetítését. Egyrészről az izgatottságuk, ahogy egyre közeledtünk a kezdéshez, ránk is átragadt, másrészről pedig szakmai szempontból is remek lehetőség adódott arra, hogy élőben is „leteszteljük rajtuk” azt, hogy valójában mennyit is értenek az animációs filmekben egyre gyakrabban előforduló felnőttesebb poénokból.

Videojátékból filmet készíteni nagyon rizikós vállalkozás, hiszen eddig egyetlen igazán jó darab sem született, maximum elvétve egy-egy elfogadható. Éppen ezért a Need For Speed című filmet én is szkeptikusan vártam, de legnagyobb meglepetésemre pozitívan csalódtam benne.

Az acélember és a Jack Ryan mellékszerepei után végre ismét a középpontba került Kevin Costner, csak az a kár, hogy nem lett szebb a visszatérése.

A rengeteg mai könyvsiker mellett néha több száz éves "bestsellereket" is előkapnak a filmesek, ha semmi új ötlet nem jut eszükbe. A franciák például Denis Diderot realista botránykönyvét, Az apácát porolták le, ráadásul már másodjára.

A zene gyógyítja a szív és a lélek sebeit. A zene reménnyel tölthet el, akkor is, amikor a legnagyobbnak tűnik a sötétség. A zene kifejezésre jutathat olyan érzéseket, amelyeket szavakkal nem lehetne elmondani. És olykor az is előfordulhat, hogy a zene megváltoztatja az egész életünket. – erről szól A hang ereje című film.

„Kíváncsi leszek, hogy hogyan tudják ezt folytatni”. Ez volt az a nyitott kérdés, ami leginkább foglalkoztatott minket, miközben arra vártunk, hogy beengedjenek végre a hétfő esti IMAX 3D premier előtti vetítésre. Mert abban mindketten egyetértettünk, hogy a látványra aligha lesz panasz, ellenben a történet terén voltak kételyeink. Vajon ez is egy olyan folytatás lesz, ami csak azért készült el, mert az „első” rész nagy sikert aratott vagy tényleg van benne még potenciál? A kérdés megválaszolását mindenkinek a saját filmes ízlésére bízzuk, de számunkra az év pozitív csalódásai közé tartozik a 300: A birodalom hajnala.

Az Alkonyat óta talán ettől a filmtől félnek legjobban a barátnős fiúk, de nem kell aggódni, közel sem fáj annyira.

A Vertigo töretlen lelkesedéssel mutatja be a hazai közönség számára a tőlünk földrajzilag és kulturálisan is távol álló országok társadalmi problémáit. A közelmúltban ellátogathattunk a Fülöp-szigetekre (Metro Manila), Irakba (Barátunk, Superman), Svédországba (Enni, inni, meghalni) és Tibetbe (Dolma lányai) is, míg a legújabb kínálatának köszönhetően Az ártatlanság virágai a kilencvenes évek elejének Grúziáját mutatja meg nekünk.

Van pár olyan téma, amelyről filmet készíteni szinte mindig kifizetődő a díjátadókon. Ilyen a Holokauszt, a fogyatékosság, a halálos betegségek, drogfüggőség és a homoszexualitás. Éppen ezért eléggé szkeptikusan álltam a Mielőtt meghaltam című filmhez, de utólag úgy gondolom, hogy minden Oscar-díjat megérdemel, melyre jelölték, de annál még jóval többet is.