Az 1700-as évek óta sok víz lefolyt már a Dunán, ahogy a botrányosság elérésének feltételei is jócskán eldurvultak. Elég csak Lars von Trier A nimfomániás című művére gondolnunk és Az apáca máris elveszíti ezt a titulusát. Pedig abban a korban, amikor íródott, tényleg nagy port kavart, Diderot haláláig ki sem adták. Ennek oka az volt, hogy elég erősen bírálta a kor családmodelljét és az egész egyházszervezetet. Ez önmagában nagyon dícséretes és fontos is, de izgalmasnak azonban már cseppet sem mondhatnám.

Az apáca egy tinédzser lány szomorú és kegyetlen történetét meséli el. Suzanne jómódú családból származik, de nővvérei kiházasítása olyan sok pénzt felemészt, hogy szülei úgy döntenek, apácának küldik őt. Ennyi igazságtalanság már önmagában elég lenne nekünk, de még csak most jön a java. Egy vérszegény kis próbálkozás után gyakorlatilag önként vállalja az apácaságot, majd a megaláztatások és a szenvedések kavalkádja következik. 

A történet valóban rettenetesen realista módon ábrázolja a korszak hatalmas erkölcsi problémáját és az egyház álszentségét, ami valószínűleg a mai napig jellemző, nem úgy mint a szülők ilyen mértékű befolyása gyermekeikre, melyel egész életeket tettek tönkre önkényesen. Ez azóta elmúlt, ez mai fejjel egyenesen érthetetlennek tűnik számunkra, hogyan hajthatja végre ilyen rabszolga módon a számára leginkább kedvezőtlen parancsokat, ez engem kicsit fel is idegesített, emiatt nem tudtam igazán sajnálni, hiszen neveltetés ide, vagy oda, attól még bármikor elszökhetett volna. Mindezek helyett ő azonban tűr és tűr, itt jön képbe azonban az az aspektusa, mely pontosan ugyanannyira igaz most is, mint létezése óta bármikor.

Az egyház ábrázolása a film legtökéletesebb eleme, hiszen bemutatja, mennyire esztelen és gonosz tud lenni, de ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy az egyházon belül is ugyanúgy vannak jó és tiszta emberek. Az apáca azonban egyértelműen az előbbire teszi a hangsúlyt és a szexuális zaklatástól kezdve a testi fenyítésen át az éheztetésig mindent láthatunk, teljesen olyan, mintha börtönben lenne. Isten börtönében, ahol a világ leggonoszabb és legromlottabb emberei tömörülnek, azok, akik magukat jobbnak és erkölcsösebbnek tartják mindenki másnál. Suzanne a tisztaság példaképe ebben a tisztaságnak álcázott romlott világban, pontosan ezéprt elviselhetetlen számára. Nem Istent tagadja meg, hanem azt a szervezetet, aki Istent játszik. 

Mindez azonban összességében végtleneül aprólékos és unalmas, sőt a film nagy részében kifejezetten szenvedtem, amitől úgy éreztem, hogy hasonló sorsra jutottam, mint a főszereplő. Ez egyrészt nagyon pozitív, hiszen sikerült átadnia a történet hangulatát és a lány szenvedéseit, más részről viszont nem adott számomra semmit, sokkal inkább elvett, úgy éreztem, éveket öregedtem a film alatt, de nem gondolkodtatott el, nem nyitotta fel a szememet, csupán elvett tőlem két órát. Filmművészeti szempontból kifogásolhatatlan, nézői szempontból viszont számomra értékelhetetlen és fájdalmas, de hát egyértelműen nem vagyok én apáca...

Az apáca

színes, francia-német-belga film

Rendezte: Guillaume Nicloux
Forgatókönyv: Denis Diderot regénye nyomán Guillaume Nicloux és Jérôme Beaujour
Fényképezte: Yves Cape
Producer: Benoît Quainon
Zene: Max Richter
Vágó: Guy Lecorne

 Főszereplők: Pauline Etienne, Isabelle Huppert, Louise Bourgoin, Martina Gedeck, Françoise Lebrun

Bemutató: 2014. március 13.

Korhatár: 16.

Lájkold vagy oszd meg ismerőseiddel. Csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon! Csekkold videóinkat a Youtube-on.