A zene gyógyítja a szív és a lélek sebeit. A zene reménnyel tölthet el, akkor is, amikor a legnagyobbnak tűnik a sötétség. A zene kifejezésre jutathat olyan érzéseket, amelyeket szavakkal nem lehetne elmondani. És olykor az is előfordulhat, hogy a zene megváltoztatja az egész életünket. – erről szól A hang ereje című film.

„Kíváncsi leszek, hogy hogyan tudják ezt folytatni”. Ez volt az a nyitott kérdés, ami leginkább foglalkoztatott minket, miközben arra vártunk, hogy beengedjenek végre a hétfő esti IMAX 3D premier előtti vetítésre. Mert abban mindketten egyetértettünk, hogy a látványra aligha lesz panasz, ellenben a történet terén voltak kételyeink. Vajon ez is egy olyan folytatás lesz, ami csak azért készült el, mert az „első” rész nagy sikert aratott vagy tényleg van benne még potenciál? A kérdés megválaszolását mindenkinek a saját filmes ízlésére bízzuk, de számunkra az év pozitív csalódásai közé tartozik a 300: A birodalom hajnala.

Az Alkonyat óta talán ettől a filmtől félnek legjobban a barátnős fiúk, de nem kell aggódni, közel sem fáj annyira.

A Vertigo töretlen lelkesedéssel mutatja be a hazai közönség számára a tőlünk földrajzilag és kulturálisan is távol álló országok társadalmi problémáit. A közelmúltban ellátogathattunk a Fülöp-szigetekre (Metro Manila), Irakba (Barátunk, Superman), Svédországba (Enni, inni, meghalni) és Tibetbe (Dolma lányai) is, míg a legújabb kínálatának köszönhetően Az ártatlanság virágai a kilencvenes évek elejének Grúziáját mutatja meg nekünk.

Van pár olyan téma, amelyről filmet készíteni szinte mindig kifizetődő a díjátadókon. Ilyen a Holokauszt, a fogyatékosság, a halálos betegségek, drogfüggőség és a homoszexualitás. Éppen ezért eléggé szkeptikusan álltam a Mielőtt meghaltam című filmhez, de utólag úgy gondolom, hogy minden Oscar-díjat megérdemel, melyre jelölték, de annál még jóval többet is.

Amióta a Nemzeti Filmalap kezébe vette a hazai filmkészítés irányítását, érezhető a javulás. Ez természetesen annak köszönhető, hogy a remek ötletekben gazdag magyar alkotók végre megfelelő összeget kapnak terveik megvalósításához. A nagy füzet óta bemutatott hazai alkotások közül eddig egy sem bizonyult rossznak és ezt a sort Dyga Zsombor sem hajlandó megszakítani.

Franciadrazsék, avagy francia Borat robbantani Eiffel-torony! címmel láthatták a magyarok a Viva la France című filmet. Nem csak itt fordítottak nagyon furcsán a magyarok, számtalan példát lehet még sorolni arra, hogy mekkora bakikat követtek el a fordítók, illetve mennyire nem értették meg egy cím koncepcióját.

A főleg vígjátékokból ismert Paul Rudd és az Ananász expressz rendezője végre komolyabb vizekre eveztek és készítettek egy rendkívül ütős minimalista drámát.

Egy amerikai romkom, ami nem csak klisékkel van tele, de végtelenül gyenge minden tekintetben. Sajnos még Zac Efron sem nyújt olyan alakítást, amitől dobnánk egy hátast. Bár, ez egyrészt magának a filmnek is köszönhető. Tom Gordican első rendezése a Csajkeverők, ami a ’That Awkward Moment’ címet kapta eredetileg, nem lett a kedvencünk.

Jaume Collet-Serra rendezésében a Non-stopban azt kaptuk, amit vártunk, azaz véget nem érő izgalmat, feszültséget és sok fordulatot. Liam Neeson elől soha nem bújhatsz el! Ez a pasi még mindig tud valamit. Ha ő nevét, arcát és tehetségét adja egy akciófilmhez, akkor garantált a siker.

Február 20-án a Cultivo csapata összehozta a budapesti Ötkertben a hazai filmélet egy-egy ismert szereplőjét, Árpa Attilát, Szabó Simont és Divinyi Rékát egy kerekasztal beszélgetésre, ahol sok hasznos és érdekes tapasztalatot osztottak meg a közönséggel a magyar filmes szakmáról.

Görbe tükör a filmes klisék és a jelenkor társadalma előtt. Nem hétköznapi gyerekmese, amit bátran merünk ajánlani a felnőtteknek is. Mert ez a kaland bizony szipi-szuper lett!