Michael Bay újra írta a világ és a saját történelmét

Már ami a dinoszauruszuk kipusztulásával kapcsolatos. A Bad Boys rendezőjének olvasatában nem egy becsapódó meteor végzett az óriás hüllőkkel, hanem a Teremtők, akik tulajdonképpen Optimusz Fővezérnek is „életet adtak”. Az első jeleneteket elnézve – ahol már robbant minden, ami robbanhatott – azon töprengtem, hogy milyen érdekes bolygón is élünk, ami a múltban ennyi Teremtőt idecsábított. Az Alien-előzményfilmjének számító Prometheus-ban is szintén a Teremtők érkeztek a földre és adtak életet nekünk. Ezúttal Michael Bay „istenei” formálták olyanná a parányi kis bolygónkat, ami a fajuk megszületéséhez elengedhetetlenül szükségesnek bizonyult.

Mielőtt továbbmennék, egy valamit mindenképp le szeretnék szögezni: a Transformers filmek sosem lesznek intelligens blockbusterek. Viszont a negyedik rész klasszisokkal jobb az előző két felvonásnál és a másik Hasbro játékból készült filmnél, a G.I. Joe-nál. Akinek már az első rész sem tetszett, annak nagy valószínűséggel a negyedik felvonás sem fog.

A Transformers: A kihalás kora kötelességtudóan teljesíti azt, amit egy popcorn-filmnek teljesítenie kell. Még azt is megmerem kockáztatni, hogy az eddig látott négy rész közül a második legjobb alkotás lett, ami messze túlszárnyalta az előző trilógia középső és befejező darabját.

Az emberi faj kihalását az ember okozza

Hogy miről szólt pontosan a legújabb robotos film? A történet szerint a harmadik rész eseményei után járunk. Az emberek a chicagoi-csata okozta sokkos katatóniából felébredve mára már teljesen elfelejtették azt, hogy mit tettek értük az Autobotok, ugyanis kegyetlen hajtóvadászat indul Űrdongóék ellen. Rengeteg egykor szeretetett hős esik el csak azért, mert elkövették azt a hibát, hogy megbíztak az emberekben. Ez a történet egyik tanmeséje is, amit Michael Bay sokszor elismételtet az Autobotok-kal. Ahogyan a robotok, úgy mi is időről-időre rácsodálkozunk arra, hogy milyen szörnyűségeket tudunk elkövetni egymás ellen a hatalomért, a pénzért vagy pusztán csak azért, mert félünk.

A hajtóvadászatban fontos szerephez jut Vesztegzár is, aki az eddigi filmek legjobb főellenségre sikeredett. Többnyire uralja a jeleneit, kellő félelmet is áraszt magából. Igaz, az utolsó nagy ütközetett elnagyolták közte és Optimusz között. Az ellenséges hangulatban Optimusz-nak sikerül egy igazi társra lelnie a Mark Wahlberg által játszott Cade Yeager személyében, aki előbb megjavítja, majd próbálja megvédeni a fővezért az egyik arctalan kormányszervezettől. Ez a katalaziátora a történenek. Nem is kell sokat várni, hogy robbantások és lassított jelentek kereszttűzében el kezdődjön egy újabb világmegmentő történet, amelyben újra az emberiség és a Föld sorsa a tét.  

Összességében elmondható, hogy A kihalás kora nagyobb, grandiózusabb és látványosabb lett az elődeinél. Ezúttal érezhetően ambiciózusabb vállalkozásra szánta el magát Michael Bay, aki a rengeteg negatív kritika után most tényleg bizonyítani akart. Bár a rendezése továbbra is a megszokott panelekből építkezik és a forgatókönyv sem állhatott másból, mint akciószekvenciákból, mégis az eddigi Transformers-es próbálkozásaihoz képest sikerült kicsit komolyabb filmet alkotnia. Ebben pedig nagy segítségére volt Mark Wahlberg, akivel sikerült újraindítani a kihalás szélére kerülő robotos történetet.  

Mark Wahlberg új életet lehet a robotokba

Az olasz meló sztárjával teljesen új alapokról tudtak építkezni. Amíg Shia LaBeouf karaktere, Sam Witwicky inkább csak úszott az árral és amennyire csak tudott, próbált kimaradni az életveszélyes eseményekből, addig Mark Wahlberg sokkal fajsúlyosabb volt a történet szempontjából. Tudatos döntéseket hozott és igazi hős-típusként ott volt mindig, amikor a lányának vagy épp Optimusznak segítségre volt szüksége. A túlzottan aggódó lányos apa-karakterének ábrázolása amúgy sem áll messze Michael Bay-től. Az Armageddon c. filmben Bruce Willis kapott tőle egy olyan figurát, aki mindent megtett volna azért, hogy a lányát (Liv Tyler) távol tartsa az általa megbízhatatlannak tartott férfitől (Ben Affleck). Sikerült beváltania azt a reményemet, hogy a személyében – minden pozitív és negatív oldalával együtt - tényleg kaptunk egy igazi, erős és határozott férfi-karaktert a történetben. Nem mellékesen újraértelmezte a különc tudósokról alkotott „sztereotípiákat”. Ő nem volt szemüvegeses, cingár vagy túlsúlyos.

Mindenképp ki kell emelni Stanley Tucci-t is a színészek közül, aki szerintem ma az egyik legjobb karakterszínész Hollywoodban. Élvezettel néztem a játékát Az éhezők viadalában is, amiben zseniálisan hozta a ripacs Caesar Flickerman-figuráját. Most egy nagyon gazdag feltalálót alakít, akire igaz az a mondás, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Jót akart tenni, de a nagy ego-jától nem látta be azt az egyszerű dolgot, hogy nem uralhat egy olyan technológiát, ami túlnőtt az emberiség határain. Ő testesíti meg azt a felfogást, miszerint mi vagyunk az univerzum közepe, az egyetlen faj, ami uralhat mindent. Remekül kihozott mindent a figurájából, amit a forgatókönyv szűkös határai lehetővé tettek. Arról igazán nem tehet, hogy nagyon sokszor erőltetett mondatokat adtak a szájába. De ez úgy az összes karakterre igaz. Értelmes párbeszédeket még mindig nem sikerült írni.

Ami pedig a női felhozatalt illeti, az eddigi Transformers filmek esetében a színészi gárda ezen része volt az, ami a leggyengébbre, de a legszebbre sikerült. Az első két részben Megan Fox vállalta magára a biodíszlet hálás feladatát, míg a Transformers: A hold sötét oldalában Jason Statham barátnője, Rosie Huntington-Whiteley lett Shia LaBeouf ügyeletes barátnője. Ezúttal a Bates Motel egyik sztárjára, Nicola Peltz-re esett Michael Bay választása, aki legalább olyan erős vizuális táplálék volt a férfi nézők számára, mint a szüntelenül hömpölygő effekttengerek. A magam részéről egyáltalán nem zavart, hogy végig falatnyi nadrágban futkosott. Bár igaz, hogy ennél többet neki sem sikerült hozzátennie a filmhez.  

Iszonyat látványorgia szűk három órán keresztül

Michael Bay a látványterén továbbra sem hazudtolta meg önmagát. Itt minden felrobbant, ami felrobbanhatott, sőt néha még olyan is, aminek egyáltalán nem kellene. Olyan vizuálisorgiát varázsolt elénk, ami simán elmehetne egy termék prezentációnak is, ami bemutatja azt, hogy hol tart a mai filmgyártás. Elképesztően gyönyörű az egész, amit az IMAX által nyújtott élmény csak továbberősített. A 3D-s technológiáról sajnos most sem lehet sok jót elmondani. Igaz, hogy időnként az arcunkba repül néhány „alkatrész”, de ettől eltekintve semmilyen pluszt nem tesz hozzá a filmélményhez.

A robotok mozgása még kifinomultabb lett, mint az első rész esetében. A harcok koreográfiája, főleg, amikor Optimusz karddal ront az ellenfelének, is remek volt. Külön öröm volt azt látni, hogy Mark Wahlberg helyét is megtalálták a harcokban. Nem egy egyszerű pisztollyal próbál rendet teremteni, hanem olyan földönkívüli fegyvert adnak a kezébe, amivel tényleg komoly tényező tudott lenni. Ennek ellenére a robbantások egy idő után kezdenek öncélúvá válni. Néha egy-egy robot csak azért megy neki valaminek, hogy az hangos robaj közepette porhallommá váljon, ami a film végére kezdett fárasztóvá válni. Ha huszonöt-harminc percnyi töltelék jelent a vágószoba padlóján végezte volna, akkor kevésbé érezném elnyújtottnak a filmet.

A rendezőre jellemző stílusjegyek – naplemente, rengeteg lassított jelent, hősies pillanatok – most is meg voltak. Csak úgy, mint a trendinek szánt betétdalok az érzelmesebb pillanatok alatt. Hasonlót láthatunk a már emlegetett Armageddon-nál is.

Összességében azt tudom mondani, hogy az új Transformers-nek sikerült túlszárnyalnia az előző két felvonást. Az egész egy ízig-vérig nyári látványfilm, amiben nem kell és nem is szabad mélyebb tartalmat keresni. Két liter kóla és egy nagy vödör kukorica mellett – na meg akkor, ha félre tudjuk tenni a manapság nagyon divatos Michel Bay - utálatot – a Transformers: A kihalás kora nagyon jó agykikapcsolós szórakozássá tud „transzformálódni”. 

Transformers: A kihalás kora

Színes, szinkronizált amerikai akció-scifi

Eredeti cím: Transformers: Age of Extinction

Írta Ehren Kruger