A paradicsomban sem tökéletes az élet

Tengerpart, napfény, sült hal és hullámok… hát nem úgy hangzik, mint álmaink otthona, ahol szívesen ültetnénk pálmafát és nevelnénk fel a gyerekeinket, hiszen egy ilyen földi paradicsomban még a kerítés is szeretetből és mosolyból épült. Vagy mégsem? A teremtés óta tudjuk, hogy mindig van egy alma és egy kígyó, ami hajlamos az embert tévutakra terelni. Végül mindig el is bukunk – az emberi természet része -, csak az nem mindegy, hogy milyen döntés és szándék vezetett a mélybe.

A Rayburne család is hasonló problémákkal küzdött. A köztiszteletben álló minta „dinasztia” fotóalbuma sem épp az őszinte érzelmek és pillanatok manifesztációja. Sokkal inkább az álszentséggé, a hazugságé és pofátlanságé. A csendes, álmos, barátságos kisváros, ami a turistákból és a tenger gyümölcseiből tartja fent magát, élete akkor fordul fel fenekestül, amikor Danny Rayburne (Ben Mendelsohn) egy családi rendezvény miatt hazatért. A személyében nem csak a kitagadott fekete báránya tért vissza a látszólag tökéletesre fazonírozott nyájhoz, hanem vele együtt megérkezett az őrület, a sötétség, a múlt kínzó szelleme és a kaotikus anarchia. Izgalmasan hangzik, ugye?

Puritán módon megfogalmazva a Bloodline-nal az a legjobb, hogy műfaji szempontból nagyon kevert. A széria logline szabályosan szabálytalan, ugyanis a történet magán viseli a bosszúmotívumot, a családi dráma billogot és a szociopata thrillerekre jellemző húsbavágó bélyegét. Ezek egyvelege olyan sajátos nonfiguratív heget okoz az ember lelkén és a kollektív tudatán, amitől napokig nem tér észhez. És emiatt tud borzasztóan jól működni a sorozat. Emiatt érzi azt az ember, hogy képtelen elengedni. A script narratívája is a dübörgő suspense-t erősíti. A pilotban és menetközben is folyamatosan jelenlévő flash forward-eszköz érdekes szerkezeti és szerkesztési elvként működött: egyszerre éreztem biztonságot és szűnni nem akaró bizonytalanságot. Nem véletlen, hogy másfél nap alatt „kivégeztem” Bloodline kedves lakóit. Veterán sorozatrajongóként erre csak a legjobb koncepciók tudnak rávenni, ugyanis nagyon sok párhuzamosan futó sorozatom és újoncom van, amire illene több időt rászentelni. Olyannyira magával ragadott a Bloodline világa, hogy például Westeros helyett is a tengerparti üdülőt választottam. Na jó, a magyar válogatottunk EB menetelésére azért  szakítottam időt.

Az alaptörténet egyik szegmense írja le talán a legjobb azt a fajta élményt, amit a sorozat okozott.  A családi dráma mélyboncolgatása közepette kívülállóként éreztem magam, akinek nincs helye a Rayburne ház nappalijában, hiszen engem senki sem hívott. Egyáltalán nem volt etikus végighallgatni Danny gyerekkori traumáit. Kínos volt látni a beszélgetéseket, és ezt most a szó legnemesebb értelmében írom. A karakterek annyira zárt viszonyrendszerek alapján kötődtek egymáshoz, amibe a nézőnek nem volt beleszólása. Épp ezért volt az egész hiteles. Jelentsen ez a kifejezés egyébként bármit is.

A másik, amiben nagyon erős a sorozat - és akkor még a színészi játékra ki sem tértünk -, az a hangulatfestés és az atmoszféraépítés. Annak ellenére, hogy egy napfényes üdülőparadicsomban vagyunk, az egész borzasztóan sötét, szürke, „színtelen”, komor és vészjósló. Mintha az egész történet egy mocsárra épült volna, ami bűzlött a hazugságoktól és a szégyentől. Hiába csordogál borzasztó ráérősen a főszál, a hangulat és a lassan, tudatosan, átgondoltan építkezéstől a végeredmény hibátlan. Hiába, a Netflix csak ritkán hibázik, lásd Jessica Jones, ami a képregény-sorozatokat öltöztette új, szexi köntösbe.

Hol volt eddig Ben Mendelsohn?

A kérdés természetesen költői, hiszen a népszerű színész nagyon foglalkoztatott, ám ennyire talán még sosem bíztak benne az írók. Mintha újjászületett volna. Van erre egy képletem: ha a szerep választja a színészt, akkor történik meg a csoda. Amikor szinte nincs is szükség castingra, mert az ember érzi és tudja, hogy erre született. Itt is pontosan ez érvényesült: Ben Mendelsohn kivetkőzött önmagából, hogy teljesen Danny Rayburne váljon. Egyszerűen csodálatos volt, ellopta a show-t a többiek elől. Külön ki kell emelnem Kyle Chandler-t, akit a Friday Night Lights óta követek, és kedvelek. Remek színész, ráadásul közte és Ben Mendelsohn közötti jelenetek és konfliktuszónák élményszámba mentek. Egyedül ő bírta tartani a lépést a fantasztikusan teljesítő kollégájával! Linda Cardellini gyönyörű, nem mellékesen oroszlánrészt vállalt a sorozat sikerében. Szépen dolgozott végig.

Ha szereted az idilli, paradicsomi környezetbe zárt történetpalackokat, akkor a Bloodline-t neked találták ki. Egyszerre krimi és dráma, ami az utolsó pillanatig megpróbál hiteles és emberléptékű maradni. Tökéletes kikapcsolódást nyújt egy tikkasztó nyári estén. Nálam új kedvenc született!

MoziStar: 9/10