Amerikai megvalósítás - magyar történet

Kezdjük ezúttal is a konklúzióval: az HBO, mint mindig, most is kiválóan elvégezte a házi feladatát. Anno a Terápia és a Társas játék esetében is láthattuk, hogy nagyszerűen követik azt a trendet, amihez a modern, fiatal nézők szeme az évek során hozzászokott. Sőt: amit természetesnek is tart. Sajnos manapság már egy zseniálisan megírt Columbo-rész nem sokakat érdekel. Főleg a kereskedelmi és nézettségi szempontból is fontos 18-49-es korosztályban. A professzionális vágások mellett az a fajta szürkített szűrő alkalmazásával kellően rideg, távolságtartó atmoszférát tudtak teremteni. Azt le kell szögezni, hogy az Aranyélet nem egy vígjáték-sorozat, nem is akar az lenni, még úgysem, hogy rengeteg, kizárólag a magyaroknak írt humorral van átitatva a történet. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy az Aranyélet vagy anno Reisz Gábor filmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan is nagyon szépen rávilágít arra, hogy miért nem működnek a Megdönteni Hajnal Tímeát-féle romantikus komédiák. Nem feltétlenül azért, mert rossz a script vagy harmatgyengék a poénok, hanem, mert olyan sémát, sablont próbál meg másolni, ami Amerika-kompatibilis. Az európai és a tengerentúli humorvilág - a különböző értékrendszerek miatt - teljesen elkülönül egymástól. Ami „odaát” működik, az itthon, hazai környezetbe ágyazva valószínűleg nem fog. Ezért érezzük erőltetettnek, izzadságszagúnak a párbeszédeket, és üresnek, gagyinak a jeleneteket. Szerencsére az Aranyélet nem akarja a szükségesnél jobban belemerülni az amerikai világba. Misem bizonyítja ezt jobban, minthogy a forgatókönyvírói csapat jó érzékkel engedte, hogy a karakterek ízig-vérig magyarok legyenek, így végre nem csak felskiccelt, kétdimenziós figurákat, hanem igazi, „a szomszédom is pont ilyen!’- típusú magyar szereplőket kaptunk.

Valódi autonóm tartalom szélhámos közegbe ágyazva

Már megszokhattátok tőlem, hogy nem traktállak titeket túlzottan hosszú történetleírásokkal. Azt javaslom, hogy nézzétek meg a sorozathoz készített előzetest, ami kellőképpen át tudja adni a hangulatot és az alapkonfliktust.

Jó magyarként kezdjük a negatívummal: a rengeteg munka, felkészülés és alázat mellett azért döcögött a szekér. A dinamika ugyan végig egyenletes, kiegyensúlyozott volt - ezért jár a jó pont -, a pilot-epizódokra jellemző gyermekbetegségekből azért itt sem volt hiány. Ez nem is a sorozat hibája, sokkal inkább a formátumé, és a nézőké. A készítőknek van nettó negyvenöt-ötven percük arra, hogy lefektessék az alapkonfliktusokat, bemutassák a főbb szereplőket, és elkezdjék kibontani az évad fő történetszálát. Mindezt ilyen rövid idő alatt képtelenség kielégítően bemutatni. Ezúttal a legnagyobb problémám a rész végi cliffhanger-rel volt. A látottak alapján inkább a mondanivaló, semmint az epizódzárás miatt folytatnám/fogom folytatni a szériát. Jelenleg két, félig kibontott nagy szálunk van, ami ugyan bőven tartogathat puskaport, mégsem érezem azt, hogy ez számomra kellően érdekfeszítő tud lenni hat-nyolc epizódon keresztül, pedig őszintén szurkolok a sorozatnak, mert nagyra becsülöm, ha valaki mer kockáztatni, kísérletezni. Annyi mindent lehet manapság nézni a tv-ben, miért épp az Aranyéletet válasszam/válasszuk? Pont azért érdemes adni neki legalább három-négy epizódnyi esélyt, mert nagy kockázatot vállal.Van benne egy nagy adag önirónia és egy csipetnyi nevelési célzat. Nagyon szépen görbe tükröt állít a magyar társadalmi, gazdasági és politikai problémák elé. Egy mondat, ami szerintem a sorozat vezérmondata lehetett, nagyon megmaradt bennem: „akkor úgy lehetett, most pedig így kell érvényesülni”. Az idézetem nem teljesen pontos, mégis a lényegi része benne van. Amíg egy-két generációval ezelőtt még tisztességes, becsületes eszközökkel is lehetett érvényesülni, addig ma már, aki igazán nagy pénzt akar szakítani, kénytelen bemocskolnia a kezét. Kivételek persze mindig vannak, de egy olyan országban, ahol a társadalom egzisztenciális berendezkedése leredukálódott két kasztra, a szegényekre és a gazdagokra, egyre inkább a törvénytelenségé a főszerep. Az Aranyélet is kicsit ezt mutatja be a maga, jó értelembe vett, pofátlan módján. A legdurvább érzés az volt, hogy ott ültem, néztem, és sorra ugrottak be olyan ismerőseim, akik simán beleférnének ebbe a történetbe. Ezt a nyers őszinteséget kedveltem a leginkább az Aranyéletben.

Ami a színészeket illeti: Ónodi Eszter messze a legjobb volt, de Anger Tamás is rutinosan hozza a rossz fiút. Thuróczy Szabolcs is elég hiteles - utálom ezt a szót - volt a kiégett, a gengszteréletbe belefáradt szerepben. A fiatalok közül inkább Olasz Renátó az, aki a pilot-ban nagyobb hangsúlyt kapott. A rész végi cliffhanger is rá éleződött ki a leginkább. Ennyi alapján nehéz lenne megmondani, hogy mennyire jó színész is, mindenestre szimpatikus volt ebben a kissé suttyó, „fotelgengszter” karakterben.

Összességében azt mondhatom, hogy mindenképp érdemes adni legalább három epizódnyi esélyt az Aranyéletnek, ami alatt kiderül, hogy számodra minőségi, vagy silány szórakozás lesz-e a sorozat. Ha másért nem, akkor azért nézz bele, hogy lásd: a sorozatgyártás már itthon sem rekedt meg a Barátok közt szintjén!

MoziStar: 7/10