Terence Winter imádja a kokaint, a piát és a hetvenes éveket

Nem véletlenül húztam párhuzamot a sorozat és Martin Scorsese közönség-kedvenc filmje között, ugyanis nem csak a narratívában, hanem a crew-ban is rengeteg hasonlóságot lehet felfedezni a két produkcióban. Kezdjük azzal, hogy az Terence Winter és Martin Scorsese páros jegyzi az HBO új produktumát, akiknek Jordan Belfort „eredettörténetét” is köszönhetjük. Utóbbi készítőként, executive producerként és a pilot rendezőjeként tündököl, míg előbbi íróként jegyzi a Bakelit alapjait. És ezúttal sem végzett rossz munkát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem keveset lopott saját magától: stílusában, dinamikájában és szerkezetében abszolút megidézte a Wall Street farkasának esszenciáját.

A forgatókönyv vezérgondolata egyszerű, de hatásos: Richie, egy neves zenei kiadó megszállott igazgatójának/résztulajdonosának szemszögén keresztül ismerjük meg a lemezkiadás és a sztárcsinálás korrupt ördögi gépezetének pénzhajhász fogaskerekeit. Mindezt egy olyan korban ismerjük meg, ahol a Coca Cola még újdonságnak számít, virágzik a kábítószer-kultúra, az ABBA együttes csak kísérletezik a legnagyobb slágereikkel, a Led Zeppelin pedig élete formáját futotta. Jól hangzik, nem? Hiába kapott el sok helyen az „ezt láttam már korábban”- érzés, az a korrajz, amit lefestettek, teljes mértékben a „magával tudott tenni”. Szinte azonnal alámerültem a hetvenes évek hedonizmusától átitatott „poklába”. Minden percét, minden strófáját, minden szippantását és tűszúrását élveztem. Ugyan egyáltalán nem ez a Bakelit eredeti célja, mégis rávilágít arra, hogy a '70-es évek a mainál összehasonlíthatatlanul stílusosabb világ volt. Nem véletlen, hogy Martin Scorsese a Taxisofőr óta megszállottja ennek a korszaknak. A pénz, már a cserekereskedelem óta, szintén alapjaiban határozta meg a világot, ám a különleges, egyedi személyiségjegyek, a kisugárzás, a tehetség akkoriban szó szerint falakat repesztett meg. A társadalmi felelősségvállalás, a művészi értékek tolmácsolása és az egyedi gondolatok szabadsága sokkal erőteljesebben mozgatta az akkori világot. A XXI. század korában minden nap fulladozom, kétségbeesetten kapkodva levegő után. Nehezen viselem, hogy a mélytartalom, a formabontó gondolatok és személyiségünk furcsaságainak – büszke! - vállalása átadta a helyét ennek a kirakatvilágnak, social életnek, amiben manapság dagonyázunk. Azzal, hogy az Instagram-on és a Facebook-on létrehozzuk az accountunkat, berendezkedünk egy olyan helyre, ami abszolút a tömegek elvárásai szerint működik. Ahol a valódi hitelességet, a racionalizmust egy nem létező álomvilágra cseréljük, aminek az alapjait a saját frusztrációnkból, elkeseredéseinkből rakunk le. Ellenben az elegánsabb hetvenes években - ahol a férfiak még inget és zakót hordtak - ez a jelenség nincs ilyen erőteljesen jelen.

A korszaknak ezt a részét nagyon szépen és lendületes sikerült ábrázolniuk. Ez utóbbiban rejlik a sorozat legnagyobb ereje. A történet árad, a jelenetek hömpölyögnek, a dialógok pedig nem csak humorosak - szerencsére nem az amerikai vígjátékokra jellemző bárgyú verzióról beszélünk -, hanem erőteljesek. Egyszóval a sorozat törzse kellően erős ahhoz, hogy ellenálljon a kokainporos hurrikánnak is. A script másik nagy erőssége, hogy nem betűkkel, hanem „hangjegyekkel” írták: a sorok között és mögött érezni lehet, hogy valódi zenei fanatikusok és műértők készítik a grandiózus show-t, ami valóságos, tíz epizódon át tartó koncert turnéval ér fel.  A harmadik társkészítőnek, akinek a neve öles betűkkel szerepel a reklámanyagokon, Mick Jagger-nek itt érződik leginkább a sorozatra gyakorolt hatása.

A sorozat hibáját a stílus-és történetidegen bűnügyi-szálban látom. Sokkal jobban érdekelne a háttérvilág és egy „szűz” banda felfuttatásának részletes menete, mint az, hogy a főszereplőnk, Richie a lelkiismeret furdalása és az elkövetett véres bűnei miatt ismét az alkohol és a drogok világába menekül. Ezt fölösleges filler – szekvenciának tartom. Ha sikerül ezt a részt a gyengébb mozaikdarabot a lehetőségekhez képest a háttérben tartani, és a történet erőteljes aspektusait felerősíteni, akkor a Bakelit a sorozatrajongók egyik csillogó gyémántja lehet. A HBO palettájának már most az.

A történetvezetés mellett a casting is telitalálat

Az HBO-nál szerencsére mindig nagy figyelmet fordítanak a megfelelő színészválasztásra, ugyanis minden jöttment „színpadi bohócnak” nem ajánlanak fel szerepeket. Szerencsére ez a hitvallás a kábelcsatorna magyarországi leányvállalatánál is teljes mértékben érvényesülni tud, gondolok az Aranyélet semmivel sem összetéveszthető stábjával. A főszerepre, Richie-re leszerződtetett Bobby Cannavale (A Hangya) a zeneipar megszelídített heroin bundás farkasa. Abszolút remekül és kiegyensúlyozottan hozzá a figurát: szinte hallani és látni lehet, ahogy a ritmus ott lüktet az ereiben. A feleségét, Devon-t alakító Olivia Wilde még mindig lélegzetelállítóan gyönyörű, és a karaktere is mélyebb annál, minthogy közhelyes, végtelen egyszerű fehérnemű-modellként pózoljon. Külön ki kell emelnem a Jamie-t megformáló Juno Temple-t (Demóna), aki szerény véleményem szerint sokkal tehetségesebb, mint a jövő nagy tehetségeiként jegyzett Chloë Grace Moretz vagy Shailene Woodley. Kár, hogy nem Juno-t „erőltetik” nagyobb játékfilmekben, mert jóval szélesebb eszköztárral és karizmatikus egyéniséggel rendelkezik. Öröm látni, hogy nem egy tucat „porhüvelyt” látunk létezni a vásznon.

Igaz, hogy nem fizikai formában, de ettől még nagyon hatásos mellékszereplőkként vannak jelen a pop kulturális utalások. A különböző nagynevű együttesek és zenészek felemlegetése abszolút hozzájárul a mélyebb elmélyüléshez. Jól áll ennek az egésznek ez az áldokumentarista stílus. Bár szerves részét nem képezi a történetnek, mégis muszáj megemlítenem, hogy ezúttal az HBO hiteles sajtórendezvényt szervezett, ugyanis a külcsínt „feláldozták”a belbecs oltárán, így a meghívottak között nem megélhetési, „állatkerti simogatóba való” celebek, hanem szaktekintélyek és nagy múlttal rendelkező rock-zenészek kaptak meghívót. Érdekes volt hallgatni az életigényléstől ragyogó történeteket a magyarországi kábítószer-kultúráról és a hazai zenei életről.

Ha továbbra is kitart a lendület és megmarad a hajszálereket repesztő adrenalin-löket, akkor a Bakelit egy újabb emlékezetes, nagyszabású HBO-s sorozattá nőheti ki magát. Higgyétek el: megéri feltenni ezt a hanglemezt a gramofonra.

MoziStar-értékelés: 8/10