Cyberpunk sci-fi műfaj legjobbja

Mivel Hollywood folyamatosan önti magából a tartalmatlan, ötlettelen, lélek nélküli filmeket, ezért úgy döntöttük, hogy nosztalgiázás és afféle minőségi iránymutatás céljából időről-időre felelevenítjük egykori kedvenceink által okozott, csupa nagybetűs filmélményeket. Első körben az 1982-es Szárnyas fejvadász című filmet vettük elő, aminek bár a történetéhez egyáltalán nincs szükség egyetemi diplomára, mégis a szcenárium amellett, hogy jól átgondolt, elképesztően részletgazdag és ötletes. A biztonság kedvéért röviden elevenítsük fel a történetet azok számára, akik régen találkoztak már Deckard-dal.

A pilot szerint a Földről elűzött és likvidált replikánsok (androidok) öt tagja elfoglal egy űrhajót. A céljuk, hogy a planétánkra visszatérve meghosszabbítsák az élettartalmukat, ugyanis ahogyan az emberek, úgy a robotok számára sem adatott meg a halhatatlanság kiváltsága. Deckard (Harrison Ford) feladata, aki fejvadászként - kvázi nyomozóként - dolgozik, hogy felkutassa és likvidálja ezeket a „sci-fi migránsokat”. Természetesen, ahogyan halad a történet előre, a cselekmény úgy válik egyre bonyolultabbá, komplexebbé, és ami a lényeg: rugalmassá. Nem klasszikus vasforgatókönyvvel van dolgunk, ami nem adja meg a teret a változtatásra. Érezhetően a Szárnyas fejvadász nem csak a forgatókönyv fejlesztési szakaszában volt csapatmunka, hanem a forgatáson is.

A mai napig is elmondható, örökérvényű tény, hogy a Szárnyas Fejvadász a szcenárium alkotóelemei miatt a sci-fi zsáneren belül a cyberpunk alfajba sorolható be, ráadásul az ízlésesebb és eredetibb alkotások közé. Még a mai, 2016-os techdemon pallérozódó néző számára is nem csak teljesen fogyasztható, hanem még egészséges is. Nincs szemvillódzás és értelmetlen pusztításpornó. Bár nem tudatosan, de rávilágít arra, hogy mi a mai hollywoodi filmgyártás valódi rákfenéje: a CGI. A Szárnyas fejvadászban is vannak speciális effektek, ám korántsem olyan mértékben és abban a formában, amiben manapság egy képregény-film készül. A történet és a szereplők valódi díszletek között, a koszos, füstös atmoszférában lélegeznek, amihez a CGI jó társként csak asszisztál, növelve ezzel az élményt és a vizualitást. Sajnos egyre kevesebb, a szó nemes értelmébe vett, kosztümös és „építőipari” díszletes filmmel van dolgunk, mert a helyszínek és az akció szekvenciák mellett már a jelmezeket is digitális utómunkával javítják fel, amit magunk között szólva eléggé szomorúnak és kiábrándítónak tartok.

Az atmoszféra és a valódi cyberpunk közeg megteremtése mellett a fabula, az erkölcsi háttértartalom és a kérdések feszegetése az, amitől igazán különlegessé, maradandóvá, eredetivé tudott válni. Az élet, mint létezési forma, a replikánsok keresztül egy újabb jelentéssel bír. Miután emlékeket kapnak, nehéz eldönteni, hogy a levadászásuk erkölcsileg elfogadható-e vagy sem. Egy olyan ember megölése/likvidálása, aki esetleg nincs tisztában az önazonosságával, kezelhető-e bűncselekménynek, még akkor is, ha a különbség „csak” annyi, hogy a bőr, az élőszövet nem a húst és csontot, hanem robotvázat ölel körbe. A legjobb írói és rendezői megoldás is itt csúcsosodik ki: Ridley Scott nem válaszol meg semmit, hanem hagyja, hogy mi magunk hozzunk értékítéletet. Ez nagyszerű történetmesélési eszköz. Szabadságot és megbecsülést biztosít. Emellett a script érdekesen kezeli az ellentétpárokat, vagyis az antagonista - protagonista szerepköröket. Az igazi ellenség itt a halandóságból adódó végleges halál, vagyis az élet és a természet átírhatatlan öröktörvényei. Azt pedig mondanom sem kell, hogy a történeten belül a suspense nagyon jó intenzitással lett adagolva, ráadásul annak ellenére, hogy műfaji filmmel van dolgunk, sokkal inkább éreztem szerzőinek. Nem a legjobb példa, de Christopher Nolan Csillagok között című alkotása már csak azért sem lehet klasszikus, mert amellett, hogy túldíszített, egyszerű triviális kérdéseknél nem tudott többet feltenni a nézőnek. Nem beszélve arról, hogy az ember-robot viszony nem Terminátorosan, technofób módon van ábrázolva - a gépek fellázadnak ellenünk -, hanem pont fordítva.

Szükségünk van-e a Szárnyas Fejvadász folytatására?

Ha Ridley Scott ülne a rendezői székbe, akkor habozás nélkül azt mondanám, hogy egyáltalán nem. Így is nehezen tudom elképzelni, hogy egy ennyire kerek, egész, komplex világot, hogyan lehet érdemben, lényeges tartalommal és kontextussal folytatni. Egyedül csak azért vagyok bizakodó, mert Denis Villeneuve kezében van a projekt, aki tavaly a Sicario-val a vizualitás és történet szempontjából is óriásit alkotott.

Fényderült a filmtörténelem egyik legnagyobb titkára!

Bizonyára többeteket is foglalkoztatott, hogy Deckard tulajdonképpen ember volt-e vagy android? Bár a rendezői változatban több utalás is szól az utóbbi mellett, maga a rendező is elmondta, hogy a Harrison Ford által megformált vezérkarakter bizony robot volt.

Konklúzió: a Szárnyas fejvadász a világ egyik legjobb sci-fije. Még a mai napig is képes az elgondolkodtató, vegytiszta szórakoztatásra, amit borzasztóan kevés modern amerikai film tud elmondani magáról. Részemről még mindig tíz pontos osztályzatot ér, egy fikarcnyival sem kevesebbet.

Legközelebb egy igazi Brian De Palma-klasszikussal, az Aki legyőzte Al Caponét-val fogunk foglalkozni. Ha nem láttátok volna még, akkor a következő „tanóráig” van időtök pótolni a hiányosságotokat, mert borzasztóan megéri. A keresztapa mellett/után az egyik legjobb maffia film.