Tavaly Bodzsár Márk első nagyjátékfilmjével, az Isteni műszakkal nálunk is meghonosította a fekete humort és nagyon is jól tette, hiszen ez egy alapvető, ám kifejezetten ritka és nehéz műfaj. Nem szabad összekeverni a fekete bőrűek vígjátákaival, hiszen ezt is szokás angolul black comedy címkével megbélyegezni, de amivel most állunk szemben, az hangulatában és stílusában sötét, olyan dolgokból cisnál viccet, ami másoknál drámai elem, így legtöbbször maga a halál a humor fő forrása. A norvégok egyik legkiemelkedőbb rendezője, Hans Petter Moland úgy döntött, hogy eljött az ideje, hogy meglepjen minket egy ilyen alkotással, így ismét összefogott hazája legismertebb színészével, saját kedvencével, a Bosszúállókat és A Karib-tenger kalózait is megjáró Stellan Skarsgård-dal és összehoztak egy rendkívül őrült filmet. 

A kiindulópont egy kissé zavaros és cseppet sem humoros, igazából a valódi cselekmény kibontakozásáig inkább tűnik egy drámai elemekből építkező thrillernek és a morbid elemeket sem találjuk meg. Aztán amikor beindul szép lassan és komótsan a dolgo, akkor egyre inkább felfelé ível a dolog, míg a végére egyszerűen fantasztikus nem lesz. Vegyük csak az alapokat. Van egy fiú, akit valamiért valakik megölnek. Kiderül, hogy pont a mi Stellan-unk egyetlen kicsi fia. A városkája díszpolgárának választott, ártalmatlan hókotró így egyik pillanatról a másikra Breaking Bad szindrómába kerül, nem drogot kezd el gyártani, hanem bekattan és egyszemélyes hadjáratot indít a tettesek ellen.

Ahogy egyre közelebb kerül az igazsághoz, úgy tisztul ki előttünk is a kép és szépen lassan kiderül, hogy a szálak bizony a helyi maffiáig vezetnek, ami elég nagy kihívást jelent egyetlen apa számára. Persze egy fekete komédiában semmi sem ennyire egyszerű, Rejtő Jenőt megidéző bravúrossággal csavarodik önmaga köré a sztori és a konkurenciától kezdve a dühős feleségen át a meleg bérgyilkosokig minden megnehezíti a helyzetet. Közben pedig egy részről a történetnek köszönhetően, más részről pedig a nagyszerű karakterek és a röhelyes cselekmény miatt egyre viccesebb lesz a film.

Ez a lassan beinduló, majd egy ponton felrobbanó és egyre inkább táguló szerkezet egyáltalán nem meglepő, hiszen a skandináv országok filmművészetére nagyon is jelllemző vonás, nekik időre van szükségük, hogy a hidegből előlépve kicsit felmelegedjenek. Ha átfagyott tagjaikba visszatért az élet, akkor viszont minden alkalommal bebizonyítják, hogy Európa legfurcsább szerzetei, ha a film stílusában akarnék reagálni rá, akkor mondhatni ők az öreg kontinens japánjai. Mert pontosan ehhez hasonló, sőt mégbetegebb párbeszédek tarkítják a már önmagában elvetelmült cselekményt, de a film legegyedibb vonása talán az, hogy minden szereplő halála után elsötétül a képernyő, megjelenik a neve, egy vallását kifejező szimbólum társaságában. Ez már aztán tényleg mindennek a határa, de hogy még úgy is lett megcsinálva, hogy önkéntelenül is nevetést csikarjon ki belőlünk, az már abszurd!

Pontosan ennek az eszement stílusnak köszönhetően válik fergetegessé a film, olyannyira, hogy ha már belejöttünk, akkor a végén már a könnyünk is kicsordul, de csakis kizárólag a nevetéstől. Ráadásul a történet maga annyira tipikus bosszúsztori, hogy ugyanebből a forgatókönyvből egy kőkemény akciófilmet is lehett volna készíteni, csakhogy az annyira tipikus lett volna, hogy egy felejthető esti programnál nem érne többet. Így viszont egészen más a helyzet, egy rendkívül szórakoztató, gyilkos humorú és üdítően morbid agymenést kapunk kézhez, ami a műfaj rajongói számára kötelező, másoknak pedig erősen ajánlott darab.

Az eltűnés sorrendjében

Lájkold vagy oszd meg ismerőseiddel.
Csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon! Csekkold videóinkat a Youtube-on.