A szicíliai rendezőpáros, Fabrio Grassadonia és Antonio Piazza fogták bemutatkozó rövidfilmjüket és készítettek belőle egy közel két órás alkotást, mely a tavaly Cannes-ban elnyerte a kritikusok díját is és művészfilmek egyik nagy megújítójának kiáltották ki. Ezeket hallva egy kifinomult filmrajongó kiéhezve rohanna a moziba megnézni, miről is van szó, de közel két órányi semmit követően legalább ennyire csalódottan is távozhat. A Salvo - Magányos szerelmesek ugyanis követi az olasz filmek hagyományait, különösen a szicíliaiakra jellemző gengsztersémát, de mindezt kicsit westernes hangulatba ültették és művészfilmes köntösbe csomagolták. 

A film főhőse egy tipikus western zsáner, a néma és könyörtelen gyilkos, aki ezúttal egy gengszter sofőrje, testőre és alkalmazottja, legalábbis valami ilyesmit sugall a történet. Az elején egy rendkívül reális leszámolással indít a film, ami felcsigázza az érdeklődésünket, ha így folytatódik tovább, valóban egy szokatlanul kidolgozott és valóságos maffiasztorival állhatnánk szemben. Aztán bekerül a képbe a vak lány és valahogy félrecsúszik az egész. A remek megoldások innentől kezdve kínossá, sőt idegesítővé válnak. A Family Guy egyik epizódjában  Carter Pewterschmidt Peter követelésére elmondta a franciáknak, hogy az nem film, ha egy jóképő, depressziós férfi cigarettázik. Nos, ha Seth MacFarlane lennék, ezt a filmet látva szülnék az olaszoknak, hogy az sem minősül mozgóképes alkotásnak, ha húsz percen át azt mutatják, ahogy egy vak lány és egy macska csendességével lopakodó bérgyilkos köröz egymás körül egy lakásban. Mert sajnos ez történik benne.

Mindez azonban még nem elég, ezzel csak felhúztak minket, az igazi mélyrepülés innentől kezdődik. A komoly stílus már-már paródiába hajlik, lehetetlen komolyan venni, de egyszerűen túl rossz ahhoz is, hogy annyira rossz legyen, hogy az már jó. A vak lány karaktere kész röhej, ahogy az is irritáló, hogy a szereplőkról nem tudunk meg gyakorlatilag semmit. Nem ismerünk motivációt, hátteret, így a jellemfejlődés érdektelenné, sőt egyenesen érthetetlenné válik. Maga a történet pedig továbbra sem több, mint egy elhúzott rövidfilm, amit legjobb esetben is maximum fél órából lehetett volna kihozni.

A filmben magában pedig olyannyira kevés a párbeszéd, hogy sokszor már egy-egy szónak, vagy egyszerű mondatnak is örülünk, legalább addig sem az az unalomig ismételt nyálas olasz szám megy, amit oly sokszor elhasználnak a két óra alatt. A néző valahol az első negyed óra után elveszti az érdeklődését, háromnegyed óra múlva pedig a béketűrését is. Egy rossz közönségfilm, mint mondjuk a Nagyfiúk második része rendkívül kiábrándító lehet, de még borzasztóbb egy szar művészfilm, mert az előzőt végig lehet nézni, egyszer kétszer még mosolyoghat is az ember, ezesetben viszont csak szenved. A Salvo című filmben nem is igazán a szerelmesek magányosak, nem is nagyon van ilyesmi, hanem mi, nézők érezhetjük magunkat szörnyen egyedül, mert cserben hagytak az alkotók, nem filmet, hanem valami értelmetlen maszlagot vetettek oda elénk. 

Salvo - Magányos szerelmesek

Salvo, olasz, magyar felirattal, 2013, 110 perc

Bemutató: 2014. május 8. 
Rendező: Antonio Piazza, Fabio Grassadonia

Szereplők:
Saleh Bakri
Sara Serraiocco

Operatőr: Daniele Ciprì
Vágó: Desideria Rayner

Lájkold vagy oszd meg ismerőseiddel.
Csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon! Csekkold videóinkat a Youtube-on.