Cédric Klapisch francia rendező 2002-ben indította útjára Xavier történetét, majd a sikerre való tekintettel 2005-ben folytatta is, de sokáig úgy tűnt, hogy ennyi. Azóta eltelt majdnem tíz év, a karakterek és a színészek is felnőttek, már nem egyetemista korúak, így furcsa is lett volna, ha ismét ennek a generációnak a problémáit taglalnák. Mégis úgy érezték, hogy ez az egész dolog lezáratlan, ezért trilógiává bővítették, hogy a fiatalság után a családalapítás és a középkorú emberek életének kisebb-nagyobb gondjaival, örömeivel gyarapítsa a sztorit. Ezek alapján nyugodt szívvel tekinthető Linklater Mielőtt felkel a nap című filmjéből kifejlődő indie franchise francia megfelelőjének is, hiszen mind minőségében, mind stílusában és hangulatában nagyon hasonlít az amerikai mesterművekre.

Mindezt persze átjárja az a semmihez sem fogható franciaság, ami nem csak különös bájt, de még a komoly problémáknak is játékos humort kölcsönöz. Ráadásul zseniális módon mindhárom epizód a felnőtté válás egyik fontos momentumát ragadta meg és  gyakorlatilag általánosságba hajlóan mutatja be azoknak a jó és rossz oldalát. Mindeközben pedig nem foglalkozik a lineáris narrációval, kedvére tör meg minden íratlan szabályt, játszik a térrel, idővel és az eseményekkel is. Ezt azért teheti meg, mert van egy mesélőnk, akinek nem kell foglalkoznia a konvenciókkal, teljesen szabad kézzel garázdálkodhat, anélkül, hogy az egészet zavarossá, vagy érthetetlenné tenné.

Mindezek az összes darabra igazak, csak hogy az utolsóban végre igazán volt módjuk kiélni művészi ambícióikat, így minden eddiginél jobban érvényesülnek ezek a szokatlan stílusjegyek. Furcsa módon ennek köszönhetően sokkal összeszedettebb filmélményt nyújt. A történet pedig érettebb hangvételt mutat, a főhősnek gyerekei vannak, válik, New Yorkba költözik, vagyis ezúttal is minden a feje tetejére áll, de míg korábban még úton volt a felnőtté válás felé, most már megérkezett és nem sok jót kecsegtet számára. Szerencsére a pozitív hozzállás, no meg a német filozófusok segítségével végül aztán mégis rendbejön minden, a végkifejlet pedig eléggé kiszámítható, de tény, hogy ennél jobban nem lehetett volna befejezni, szóval még csak nem is zavar meg minket, olyan jó minden más körülötte.

Nagy részében igazi keserédes vígjáték, még a saját bánatából is viccet farag, ami egy hatalmas erény, szóval remek szórakozás, de mindeközben még lelkileg is hozzátesz az emberhez valamit, ahelyett, hogy kivenne belőle, vagy egyszerűen ellopná az időnket. A franciáknak van ehhez a legjobb érzékük a világon, ahogy korábban a skandinávokról megállapítottuk Az eltűnés sorrendjében kapcsán, hogy nagyon furcsa szerzetek, addig a franciák valóban a szerelem és úgy alapból az érzelmek kifejezésének nemzete, nem utolsó sorban pedig a mozgókép feltalálói. Annak ellenére, hogy ez egy folytatás, sőt kifejezetten befejezés, még azoknak is teljesen érthető és szórakoztató tud lenni, akik semmit nem tudnak az előzményekről, hiszen az egyes szituációk felvázolásánál elmesél nekünk mindent, amit tudni érdemes. Szóval egy mondatban összefoglalva újabb francia gyöngyszem a vígjátékok terén.

Már megint lakótársat keresünk

színes, magyarul beszélő, francia romantikus vígjáték, 117 perc, 2013 (16)

rendező: Cédric Klapisch
forgatókönyvíró: Cédric Klapisch
zeneszerző: Christophe Minck
producer: Cédric Klapisch, Bruno Levy
vágó: Anne-Sophie Bion

szereplők:
Romain Duris (Xavier Rousseau)
Audrey Tautou (Martine)
Cécile De France (Isabelle)
Kelly Reilly (Wendy)
Sandrine Holt (Ju)
Flore Bonaventura (Isabelle)

Lájkold vagy oszd meg ismerőseiddel. 
Csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon! Csekkold videóinkat a Youtube-on.