Összefüggő történetmesélés

Az első közös event-hez képest ezúttal a történet szerves egységet alkotott. Mintha egy rövid, velős, alacsony költségvetésű mozifilmet néztem volna. Talán emlékeztek arra, hogy tavaly a Metahuman the week – szerkezetre fűzték fel a részeket, amik csak azért sikerültek hellyel-közzel szórakoztatóra, mert előtte, a képregény-füzeteket leszámítva, nem láttuk még Flash-t és a Zöld Íjászt közös epizódban.

Nem volt tétje a történetnek – pontosan tudtuk, hogy kivel mi fog történni. Sem a történet, sem pedig a karakter expozíciója nem hordozott magában komolyan vehető feszültséget. Nem volt olyan kiforrott koncepció, aminek a mentén hatásosan felépíthették volna a történetet. Biztonsági játékot játszva csak tesztelték, miként képes együtt létezni a két karakteres, fajsúlyos szuperhős. Mint, minden jó fizikus, Greg Berlanti-ék is a kapott eredményből levonták a szükséges konklúziót, amit okosan felhasználtak a folytatáshoz: másodszor úgy szerkesztették meg a történteket, hogy azok egységes folytonosságot képviseljenek.

Hawkgirl felemelkedése, Vendel Saveges bemutatkozása, Oliver szappanos drámája

A szinopszis elsősorban nem Flash-ékre, hanem a januárban induló Legends of Tomorrow két oszlopos tagjáról és elsőszámú nemezisére koncentrált. Vandal Savage megjelenésével és Hawkgirlék rövid bemutatásával alaposan megágyaztak The CW új képregény-sorozatának. Ezzel önmagában nem volt semmi probléma, hiszen a maga nemében újszerű is lehetett volna, ám Oliver megint nem bírt magával: magándrámájával megpróbálta a show egy részét ellopni. Mindezt negatív értelembe véve. Már csak egy gonosz ikertestvér választja el Greg Berlanti-ékat attól, hogy végleg elvegyék a modern Robin Hood megmaradt méltóságát. Mérget vennénk rá, hogy egy-két fejezet múlva teljesen kiolvassák a Hogyan készítsünk (idegesítő) szappanoperát?- kézikönyvet is. Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy ne lenne szükség drámára. Dráma nélkül nincs konfliktus. Konfliktus nélkül pedig nincs olyan fejlődés, ami a történetet és a karaktereket kimozdítaná a kényelmes komfortzónájukból.

A dráma milyenségével van gond, és ez nem magyarázható azzal, hogy csak egy TV-sorozatról van szó. Ez nem pénz, hanem kreativitás, hozzáállás, tehetség kérdése. Érdekes módon az első két évadban még tudtak normális scripteket és szövegkönyveket írni. Az írók menetközben elfáradhattak, vagy belekényelmesedhettek a saját sikerükbe. Felejtsük is el Oliver és Barry egydimenziós drámázását. A fókuszpont – szerencsére - nem is rájuk, hanem a Vandal Savage-Hawkgirl-Hawkman triumvirátusra helyeződött. A történet sűrűsége miatt nem volt elég a szűk kilencven perc arra, hogy normálisan kibontsák a karaktereket: egyszerre kellett az eredettörténeteket és a szereplők közötti ellentéteket, viszonyokat lefesteni. A végeredmény itt-ott izzadságszagúra sikeredett, emiatt lehetett sablonosnak, felnagyítottnak érezni a jelenetek zömét. Kevesebb időpocsékoló magándrámával az új karakterek sokkal mélyebb gyökeret erezhettek volna. Tény és való, hogy a harcedzett képregény-olvasókon kívül nem sokak számára lehet ismerős a két „Madárember”, így a bemutatások indokolt volt. Az előtörténetük, az egyiptomi száll kellően izgalmasra és látványosra sikeredett. Drámai faktor és Vendel Saveges motivációja ugyan erősen megkérdőjelezhető, ám ezen a szinten, összehasonlítva egy-két Arrow-epizóddal, még így is simán működött. Maga a nemezisben, hasonlóan Damien Darhk-hoz, rengeteg a potenciál. A színészválasztás kiválóra sikeredett, a figura személyisége rengeteg titokkal, meglepetések kecsegtet. Az egész karakter úgy, ahogy van, teljesen kiszámíthatatlan.

Minden esély megvan arra, hogy a Legends of Tomorrow a Flash-hez hasonlóan egy nagyon kellemes popcorn-sorozattá váljon. Ami különösen tetszett a crossover epizódban, hogy nagyszerűen működött benne a fun service. Főleg Cisco szolgáltatta a legtöbb geeg-poént, ám a rejtett utalásokkal sem fukarkodott a sorozat. A készítők, hasonlóan az államvizsgázó diákokhoz, bevetettek mindent, ami rendelkezésükre állt: kaptunk (átmeneti) halált, időutazást, tipikus hőstréninget… minden benne volt, ami miatt az Arrow és a Flash külön-külön is működni tud. Talán a harmadik közös eventjükön megérjük azt is, hogy nem futják le újra és újra ugyanazokat a köröket. Mindenki tudja, hogy csak csapatként tudnak győzedelmeskedni a gonosz felett, ám mégis eljátszották azt, hogy Barry és Oliver egyedül száll szembe a gonosszal, mondván: nem akarják a többieket bajba sodorni. Ez olyan, mintha Superman és Batman csak tanácskozásra, és nem csatározásra hívná össze az Igazság Ligáját, hiszen nem akarnák őket veszélybe sodorni. A szuperhős lét sosem kecsegtetett a hosszú, boldog élet illúziójával, ideje lenne, ha Oliverék is fel is mernék, hogy mindenki önként húzz éjjelente maszkot és sisakot.

Smallville – Arrow (Flash) párhuzam

Már a korábbi recenziómban is nagyobb fejezetet akartam szentelni a két (testvér)sorozat közötti párhuzamnak. A közös crossover láttán döntöttem úgy, eljött az idő, hogy közelebbről is összehasonlítsuk a két szériát. A közös crossover-epizód nézése közben végig nagyon erős Déjà vu érzésem támadt. Olyan volt, mintha mindezt egyszer már megmutatták volna nekünk. Ez a dupla rész nagyon erősen emlékeztetett a Smallville hatodik évadjának Justice alcímre keresztelt epizódjára. Ott állt össze először az Igazság Ligája - bár ezt sosem mondták ki -, ami a legnagyobb neveket verbuválta össze a különleges osztagba. A mai napig elevenen él az emlékezetemben a Let's go save the world– dialóg, ami az első Zöld Íjász, Justin Hartley szájából hangzott el. Ez volt az a pont, ahol a sorozat először nőtte túl saját magát. Amikor az önjelölt szuperhősök nem csak lokálpatrióta-üzemmódban tevékenykedtek, hanem, a maguk lebutított, leegyszerűsített formájukban, az egész világra kivetették a hálójukat. Ezt a fajta felelősségvállasát és fejlődést egyelőre nem érzem az Arrow-Flash duóban. Kényelmesen megvívják a maguk csatáit, majd továbblépnek.
Egy kis érdekesség: amíg Greg Berlanti szabadon, minimális megkötések mellett dolgozhat, addig a Smallville showrunnereinek korántsem volt ilyen könnyű dolgok. A különböző jogi gondok mellett – a Warner akkoriban már lázasan fel akarta támasztani Superman-t – megtiltották nekik, hogy használják a különböző álneveket – Flash nem lehetett Flash, Superman is csak Csík kódnéven dolgozhatott -, és a jelmezeket. Amíg Grant Gustin vigyorogva magára húzza epizódról-epizódra a skarlátvörös uniformisát, addig Kyle Gallner-nek, aki szintén a gyorshajtó szerepében tündökölt, csak egy burgundi színű H&M kapucnis pulcsi és farmernadrág jutott. Egyedül Justin Hartley kaphatott normális jelmezt, igaz, az Arrow-ban sokkal komolyabb, sötétebb Stephen Amell ruházata.

Tudtátok, hogy a Vámpírnaplók jelenlegi sztárjának, Ian Somerhalder-nek is teljesen más szerepet írtak Alfred Gough-ék? Eredetileg a színész formálhatta volna meg a fiatal Bruce Wayne-t, ám a Warner Christopher Nolan Batman-trilógiája miatt letiltotta a kezdeményezést. Ian Somerhalder így is kapott pár emlékezetes epizódot az íróktól a Smallville-ben.