A történet autentikus képet fest a magyar valóságról

Már az első epizód megtekintése után is azt írtam, hogy az Aranyélet legnagyobb előnye az, hogy minden aspektusában (ős)magyar. Szerencsére az írók jó érzékkel nem akarják sem történetalkotásban, sem karaktervezetésben követni az amerikai mintát. Nem akarták a szerepelőket olyan élethelyzetekbe szorítani, amiben nem éreznék magukat komfortosnak, önazonosnak. Ezzel a megoldással sikerült egy sor olyan problémát kizárniuk, amikkel kínos, erőltetett, hajtépős pillanatok születhettek volna.

A pilot, a maga végtelen egyszerűségével, az országhatáron belüli élet egyetlen igazán fontos, égető kérdésére hívja fel a figyelmet: miként lehet boldogulni egy olyan helyen, ahol a tisztesség, a becsületesség már csak fogalomként van jelen? És ahol a normális út a legnehezebb, a legjárhatatlanabb.Akár elfogadjuk, akár nem: jelenleg ez a magyar valóság. A korrupció az évek során olyan méreteket öltött, ami szépen lassan bekebelezi az embereket, és megtölti az üresen kongó stadionokat. Az Aranyélet is ezt a témakört járja körbe az Miklósi családdal, akik a könnyebb élet és a felesleges fényűzés reményében a tisztességes eszközöket törvénytelenre cserélték. Ezen a ponton a sorozat legnagyobb erőssége, hogy a karaktereket valódi, hús-vér személyiségjegyekkel ruházták fel. Az epizódok nézése közben végig bennem volt az az érzés, hogy akit látok, az a szomszédom is lehetne. Sőt: szerintem minden néző talált magának legalább olyan karaktert - legyen az egy kis mellékszerep -, amiben, ha magára nem is, valamelyik ismerősére, rokonára biztosan ráismert. Ez az a faktor, ami miatt a készítők, a cselekmény lomhasága és felszínessége ellenére, hatni, működni és közölni tudnak. Utóbbi a legnagyobb dicséret, amit elmondhatok.Külön tetszett, hogy remekül választották szét a hazai gengszter életet a fiatalok által valósnak vélt amerikaitól. Amíg Endrének (Anger Zsolt) köszönhetően bepillantást nyerhetünk a magyarországi „habkönnyű” alvilági életbe, addig Márk (Olasz Renátó) az új generáció „Thug Life”- szemléletét képviseli: gengszter(nek ható) rap zene, terepjáró, bomba csaj, pénzköltés. A valóság, mint mindig, most is teljesen más, mint a képzelet: sokkal mocskosabb, véresebb, aljasabb és veszélyesebb. Márk története egyfajta tanmeseként is felfogható, hiszen, amit otthonról, a kényelmes fotelben, youtube videó nézése közben lehengerlően izgalmasnak és csábítónak találunk, az valójában egyáltalán nem az. Ez nem játék: ha meghalsz, vagy ölsz, azzal visszafordíthatatlanul elindultál egy olyan úton, amiről letérni borzasztó nehéz lehet. Mindennek ellenére a fiatal Miklósi-története érdekelt a legkevésbé. Ebben bele játszott az is, hogy Olasz Renátó játéka nem volt túlságosan szimpatikus, ami egyben azt is jelenti, hogy jó munkát végzett, mert a valóságban sem szívlelem a hasonló mentalitású facebook-celeb fiatalokat.

Négy személyiség-négy történet

Az abszolút főszereplőnk, Attila (Thuróczy Szabolcs) járta be talán a legnagyobb ívű fejlődést a történet során. Piti kis fehér galléros bűnözőként kezdte, s bár a vége felé újra megkísértette őt a gengsztervilág, mégis úgy döntött, hogy végleg leszámol a múlttal, s megpróbál a sokkal szerényebb – azt is mondhatnám, hogy szegény – élettel járó úton haladni, ami biztosan nem lesz aranytól fénylő, de cserébe rohadni sem fog. És bár ez az életmód a hűtő szekrényt nem is, de legalább az erkölcsi „bankkártyáját” alaposan fel fogja tölteni. A bűnözi létbe alaposan belecsömörlött figurát Thuróczy Szabolcs abszolút korrekt módon formálta meg, jó volt nézni a játékát.Ebbe az emberléptékű, kispolgári létbe az Ónodi Eszter által – kiválóan! – játszott, Janka nem tudott és nem is akart belenyugodni. Többre értékelte a pénzt, a gazdaságot, a látszatot, a kirakatéletet a család nyújtotta meghittségnél. Sokkal jobban érdekelte a saját anyagi jólétének biztosítása, mint a tulajdon gyermekeinek a sorsa. Ha egy picit is törődött volna velük, akkor legalább azt illett volna észrevennie, hogy a lánya lába alól, aki korábban színjeles, pedáns nebuló volt, igencsak kicsúszott a talaj. Gyermekei helyett inkább arra fektetett nagyobb hangsúlyt, miként tudja megszerezni az elnökséget egy olyan szervezetbe, ami a legkevésbé sem számított, és ami csak arra volt, hogy magának tudhasson egy rangos titulust. A történet végén, a záró szcénán már mutatkoztak jelek arra nézve, hogy az új, korlátlan hitelkeretű MasterCard csak a gardróbszekrényét tölti meg tartalommal, a lelkét nem. A végén rájött, hogy a család is nyújthat gazdagságot, csak nem olyat, amit aprópénzre lehetne váltani, hiszen a szeretet valutában szerencsére sosem mérhetjük. Hálás vagyok Ónodi Eszternek azért, hogy lehengerlően hozott egy személyiségétől teljesen elkülönülő karaktert. Valahol félelmetes volt azt látni, hogy ezek a típusú nők a saját testüket, szépségüket milyen mértékben képesek fegyverként használni. Egy mosoly, egy pillantás, egy puhább, érzékibb érintés a kiszemelt férfi végzetét jelentheti.A másik kedvenc Mira-történetszála volt. Nála is nagyon erősen látni lehetett azt a jó előre megírt karakterívet, amin az írók végig akartak menni. Sikerült is a történet elején lévő naiv, életvidám kislányt egy sokat megélt, veszteségekkel teli fiatal felnőtté változtatni. Megkockáztatom, hogy Döbrösi Laura a tavalyi év egyik legnagyobb felfedezettje. Nem csak azért, mert elég sok produkcióban foglalkoztatva volt – az Aranyélet mellett az Egynyári kalandban és a Félvilág című tv-filmben is főbb szerepet kapott - , hanem mert a játéka a mai trendeknek megfelelően minimálistán kifejező. Nincs túljátszás, manír, vagy régi, megszokott rutin. Izgalmas lesz nézni, miként alakul tovább a karrierje.

A történet feleannyira sem lett volna érdekes, ha a főbb szereplők mellé időről-időre nem csatlakozik egy-két színesebb háttérkarakter. Ilyen volt a Farkas Franciska által alakított Oszi, aki a maga egyszerűségében, bolondságában és titokzatosságában nem egy hétköznapi figura volt. Kiemelném még Lengyel Tamást, aki csak rövid ideig szerepelt, de annál nagyobb benyomást tett rám. Az egyik legjobb magyar fiatal színész, csak több teret és játékidőt kellene neki adni.

Egy szeletnyi amerikai a kamera túloldalán

Bár történet hitelt érően magyarra sikeredett, a fényképezés, az operatőri munka, a vágások és a különböző akciójelenetet megkomponálása már inkább amerikai tankönyv alapján készült, de ezzel az égvilágon semmi probléma sincs. Nagyon ízléses az az elegáns, hideg, távolságtartó szűrő, ami, amellett, hogy a karakterek közötti kapcsolatok vizuális alátámasztásaként is szolgált, megteremtette az HBO-ra jellemző exkluzív atmoszférát. Azonban az akciószekvenciák megkomponálásában még fejlődni kell.

Aligha túlzok, ha azt mondom: az Aranyélet az utóbbi évek legjobb magyar produkciójává nőtte ki magát. Aminek még jobban örülök, hogy végre, a kisebb-nagyobb próbálkozások után, elindulni látszik a magyar sorozatgyártás, aminek a legnagyobb szószólója és előfutára pont az Aranyélet. Két dologban reménykedek: az egyik, hogy lesz második évad. A másik pedig, hogy az HBO a jövőben rengeteg hasonló odafigyeléssel és szorgalommal megírt és elkészített történettel lep meg majd minket, mert most bebizonyosodott: szükség van az amerikai konyha mellett a hazai ízekre is.

MoziStar: 9/10