Nézzük csak, hogyan kezdődik az érzelmi zűrzavar, amit szerelemnek nevezünk. Egy adott személy, mondjuk te, kíváncsi olvasóm, észreveszel egy ellenkező nemű egyedet a tömegben. Észreveszed, és attól fogva nem tudod levenni a szemed róla. A szád kiszárad, a pislogód kiguvad, a szíved pedig úgy dörömböl, mint apád, ha pityókásan jön haza és befele akarja nyitni a kifelé nyíló ajtót. Egyszer csak azt veszed észre, hogy az illető személy úgy vonz, mint vasreszeléket a mágnes. Ettől kezdve látszólag semmi másra nem vágysz, mint hogy hozzáérj, megöleld, sőt a szád a szájához szorítsd, ami - mondjuk meg őszintén - nem egy higiénikus dolog. (...) A felsorolt tünetegyüttest nevezi szerelemnek az emberiség abban a hitben, hogy ennek az érzésnek, lelki és biológiai okok miatt nem lehet ellenállni.

- Kérlek maradj velem! - Maradjak veled? Minek? Nézd meg, máris veszekszünk! - Mindig ezt csináltuk! Veszekszünk! Te néha arrogáns gazembernek nevezel, én meg téged néha hisztis csajnak. Mert az vagy. Az idő legnagyobb részében. Én nem félek attól, hogy megsértelek. Mert két másodperc alatt túlteszed magad rajta, és ismét hisztizel. - Hát akkor? - Nem lesz könnyű! Iszonyú nehéz lesz! Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged! Mindenestül, örökre, együtt minden nap!

Meredek viharos utat kell együtt bejárnunk. Ha együtt maradunk megvédelek. Ígérem.

Azt is tudom, hogy minden eddigi életemet azzal töltöttem, hogy téged kerestelek. Nem olyat, mint te vagy, hanem téged, mert lelkeinknek találkoznia kellett.

Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég.

Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkal. Lángra lobbantja szívünket és békét teremt az elménkben... te ezt tetted velem.

Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni!

Egyszer már elveszítettelek, másodszor is megtudom tenni, ha ez az egyetlen amit igazán szeretnél...

Semmi nem múlik el, minden megmarad, bár a test lomha, fáradt, elnyűtt, régi tüzek parazsa még mindig benne ég, és újra lángra kél.

Nem sok mindenben értettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást.