Klasszikus maffiafilm - klasszikus történetvezetés

Aki legyőzte Al Capone-t szcenáriuma a hagyományos történetmesélés iskolapéldája. Nincsenek kilengések és nem „rondít bele” az aranymetszés szabályba azzal, hogy a felénél behoz egy új szereplőt. Lineárisan megyünk előre Eliot Ness nyomozóval karöltve, akinek minden vágya és álma, hogy megdöntse Al Capone önkéntes (szesz)uralmát. A történelemből lapjairól tudjuk, hogy a szervezett bűnözés atyját végül „csak” adócsalásért tudták bíróság elé állítani. Hát igen: még akkor is érdemes adót fizetni, ha a zsebedben van az egész világ.

A klasszikus bűnügyi sztori abszolút magában hordozza a görög dráma eszközeit, ugyanis in medias rex-módjára kezdődik a filmünk: Al Capone (Robert De Niro) már régóta hatalmon van, és irányítja Amerikát. Mindezt olyan remekül tetszi, hogy a rendőrség és a különböző hatalmi szervek egyáltalán nem akarnak és nem is mernek keresztbe tenni a maffiavezérnek, ugyanis mindenki, aki mellette áll, bőséges kenőpénzben részesül. Ez alól Eliot Ness (Kevin Costner) a kivétel, aki nem tudja elviselni, hogy a törvény, amire felesküdött, és ami eszményében mindenekfelett áll, egyenesen behódol Al Capone-nak. Eljött az idő, hogy rendet tegyen: az általa verbuvált kis csapat vezetésével megdöntik és börtönbe zárják a maffiavezért. A celláig vezető út bizony rögös drámai fordulatokkal van kifugázva.

A pilot, és maga a történet nem hangzik túlságosan izgalmasnak, pláne a mai, modern filmiparban, ahol csak elvétve készítenek hagyományos, klasszikus gengszterfilmet. Itt nem a technikai virtuozitásra és a pirotechnika füstszagú használatára helyeződött a hangsúly, hanem a történetírásra, a karakterek mozgatására és a hangulatfestésre, ami számomra legalább olyan fontos, mint a jól kidolgozott jellemrajzok. Nem csak, hogy nem lett kilúgozva az egész, hanem egyenesen izgalmasan is sikeredett a kivitelezés, ugyanis Ness és Al Capone között nem csak protagonista-antagonista viszonypár húzódott, hanem általuk megteremtették a törvény és a gengszterlét között tátongó szakadékot. Előbbit rendkívül fegyelmezett, merev és szabályos jellemként ábrázoltak, míg utóbbit egy teljesen kiszámíthatatlan és extrovertált alaknak, aki folyamatosan magas hőfokon pörgött, és helyzetszerűen, látszólag rendszerelmélet nélkül reagálta le a különböző szituációkat. Ráadásul külső megjelenésében - cicomás fehér öltöny - is belesimult a sztereotip maffiavezér albumba.

Amit külön kiemelnék, hogy a filmet jegyző Brian De Palma (Mission Impossible, Carrie), akit kiváló direktornak tartok, megengedte magának azt a luxust, hogy nem csak a két vezérkarakterre, hanem a kisebbekre is nagyobb hangsúlyt fektetett, így például a Sean Connery által alakított Jim Malone sem léleknélküli „gazdatestként” funkcionált a vásznon, hanem megvolt a saját monodrámája a véres és lemondásokkal teli kontextusban. Az Al Capone-elleni nyomozáson kívül voltak akciókockák is belefűzve filmtekercsbe, amit szintén átjárta az a fajta kevert stílus, ami az egész scriptet is jellemezte. Egyszerre voltak parodisztikusak és véresen komolyak az akciójelenetek. A komoly morális téttel bíró pisztolypárbajok mellett volt egyfajta különleges, bájos éle az egésznek, ami a régi idők maffiafilmjeinek sajátja volt. A forgatókönyvben fontos szerepet kapott a csapatépítés. Amikor Ness és Jim szedi össze a kis különítményét, az különösen komikus pillanatokat tud szülni.

Kevin Costner és Robert De Niro is remekelt!

A színészi gárdát nem érheti panasz! Igaz, fogalmam sincs, hogy mennyire volt hiteles Robert De Niro, mint Al Capone, révén, hogy nem éltem még akkoriban, de azt még a vak is láthatta, hogy valósággal lubickolt a szerepében. Ezért sem értem, hogy miért égeti magát jött-ment, nívótlan vígjáték szerepekkel, amikor tudjuk, hogy sokkal többre is képes. Csak úgy, mint Kevin Costner, aki az 1990-es években valódi A-listás húzónév volt, és ez itt nagyon szépen kidomborodott. Az örök Robin Hood is teljes átszellemültséggel, de partneréhez képest jóval finomabb és visszafogottabb eszközökkel formálta meg Ness-t. Szó sincs arról, hogy lejátszották volna, csak a szerep ennél többet nem kívánt meg tőle.

Konklúzió: Az Aki legyőzte Al Capone-t sajnos egy méltánytalanul elfeledett film, ami sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Mindenképpen nézzétek meg, mert érdekfeszítő alkotás, aminek sikerül visszahoznia a klasszikus gengszterfilmek megunhatatlan hangulatát. Maradjatok velünk, mert jövő héten Harrison Ford 1985-ös filmjével, A kis szemtanúval fogtok találkozni. Addig pedig Kevin Costner-rel kapjátok el Al Capone-t!