Üdvözöljük Leithben!

Barangolás az emberi felsőbbrendűség-tudat empátia nélküli bugyrába

Már eddig is elég sok minden kiderülhetett az érzelmi világomról a recenzióimon keresztül, ám azt még nem tudhattátok, hogy nagy dokumentumfilm rajongó vagyok. Igaz, némiképp paradox módon, mert a szürke hétköznapjaimban nem bámulom órákon keresztül a különböző ismeretterjesztő csatornákat, viszont egy-egy fesztivál alkalmával ki nem hagynám ezeket a hátborzongatóan valós történeteket. Ezúttal az Üdvözöljük Leithben! című filmre esett a választásom, amit egyáltalán nem is bántam meg. A hitelességi faktortól most tekintsünk el, mert ebben a műfajban kötelező az élet napos- és árnyoldalának minél realisztikusabb ábrázolás módja. Maga a történet, jobban mondva a fabula az, ami mindig jobban foglalkoztat, mint a papíron vett sztori. Lényegében a dokumentarista stílustól átitatott, elemeiben found footage-ra is hajazó alkotás Craig Cobb „munkásságát” mutatja be. A régi náci Németország tanait hirdető férfi egy okos, átgondolt stratégiával azt tűzte ki célul, hogy elfoglal egy huszonnégy fős, csendes és kietlen Leith-et. A terve szerint sorra vásárolta meg aprópénzért a különböző földeket és ingatlanokat, amiket különböző, a fehérek felsőbbrendűségét hangoztató szervezeteknek adott el, vagy ajánlott fel. A kezdeti csendes terjeszkedést végül brutális lelki terror és pattanásig feszült fizikai helyzet váltotta fel, ami később egészen a bíróságig jutott.

A film titka, hogy a suspense olyan lépcsőzetes erőséggel lett adagolva, ami rögtön magához bilincselő a néző legdrágább kincsét, a figyelmét. Még azokat is szórakoztathat, elgondolkodathat, akiknek nincs türelme a dokumentumfilmekhez. Amellett, hogy tárgyilagos - mindkét oldalt bemutatja, valódi mobil kamerával forgatott archív szcénákat is bevágva - a hangvétele, árad belőle a lelki szárazság és a rideg valóság. Utóbbi egészen megdöbbentő! Teljes mértékben a rasszizmus ellen vagyok, semmilyen formáját sem értettem meg soha – főleg az indokolatlan zsidózást és a cigányozást -, de amit itt bemutatnak az ismételten bebizonyította, hogy többnyire a fehér bőrű emberek a világ legnagyobb betegsége. Jobbnak, fejlettebbnek tartjuk magunkat, pedig élet és élet között csak egyenlőség, nem pedig relációs jel van. Bár ez egy végletekig ismételt frázisnak tűnhet, és egy ideig fenn is állt a veszély, hogy rossz irányba mozdul el a mérlegnyelve, ám a narrátoros-jellege miatt teljesen fogyasztható, tárgyilagos és objektív maradt. Nem von le tanulságot, csak elmesélni a történetet. Jobb, világosabb rálátásunk nyílt arra, hogy milyen folyamatok mennek végbe egy ilyen tanokat hirdető ember fejében. A végeredmény még a harcedzettebbek lelkivilágát is képes megrendíteni. Számomra ez volt az idei fesztivál leginkább csontig hatoló alkotása és filmélménye. Kötelező a megtekintése! –

MoziStar: 8/10

The Witch

Szerencsére a seprű a szekrényben maradt!

Bevallom, hogy ettől a horrortól nagyon tartottam. Egyrészt a témája, másrészt pedig az amerikai mivolta miatt. A tengerentúlról már rég jött olyan alkotás, amire komolyabban azt tudtam volna mondani, hogy igazán jól sikerült. Időnként vannak fellángolások – It Follows az utóbbi évek legjobbja -, ám a rendezők zömmel ugyanabból a sablonkönyvből dolgoznak. A The Witch sem forradalmasítja a műfajt, és több helyen is bevált panelekből dolgozik, ám mégis mer szabálytalan lenni, és kockázatot vállalni. Emellett, és ez a legfontosabb: a feszültség is nagyon erősen és egyenletesen lett adagolva. A The Witch azon kevés filmek egyike, amelynél már az első pillanattól kezdve lehetet érezni, hogy maradandó élmény lesz, mert olyan komor, sötét és a szó nemes értelmében véve, félelmetes indult, hogy egyszerre akartad folytatni, miközben szíved szerint kirohantál volna a teremből. De hogy ne csak rébuszokban beszéljünk, nézzük is meg a történetet, ami papíron egyáltalán nem izgalmas. A szinapszis szerint egy családot, aki körül már a civilizált városban is megmagyarázhatatlan események történtek, megszállta az ördög és egy embertelenül elfajzott boszorkány. Egy városon kívüli, elhagyatott tanyán próbálnak meg a lehetőségeikhez mérten túlélni, aminek fontos részét képezte a mezőgazdaság és az állattartás. Csakhogy egy magasabb erő ezt nem hagyja: a termés minden alkalommal elrohad, a tehén pedig köpülés közben nem tejet, hanem vörös vért add. A tetejében pedig a család létszáma is vészesen fogyatkozni kezd.

A The Witch-ben, a feszültség mellett, az a legjobb, hogy a végét sem feltétlen könnyű kitalálni, ugyanis fa történet szimbolikus kereszteződésénél fordulhat a történet a boldog befejezés, és véres leszámolás irányába is. Leginkább a fináléig vezető út az, ami érdekes, ugyanis rengeteg kiváló ötlettel van kikövezve az ösvény. Egyrészt maga a hangulat nagyon sötét. A fotózás is nagyon mély, árnyalt szűrökkel történt, ami azt eredményezte, hogy egyetlen vidámabb, színesebb pillanatot sem kapunk. Valószínűleg a nap sem volt még ennyire sötét, és a vér sem viselte még a bíbor ilyen rideg tónusát. A nyelvezete előtt pedig fejet hajtok: igazi, flórkor, régi angolsággal beszéltek – szinte köpték a szavakat -, amibe még egy professzornak is beletört volna a bicskája. A folyamatos, nyugtalanságot és belső szorongás generáló zene pedig olyan volt, mintha pengével karistolták volna a bőrömet. (Rém)Mese nincs, ez egy különleges alkotás.

MoziStar: 9/10

Démonok

Mély mondanivaló egy gyerek szemén keresztül

Philippe Lesage alkotását az érdekes, sőt a különleges jelző sem fejezné ki elég hangsúlyosan. Olyan mély és sötét tónussal van elmesélve a történet, ami egy fárasztó nap után borzaszó nyomasztó, lélekromboló tud lenni. Egy, de nagy problémám van csak a Démonokkal: láthatóan többet akart markolni, mint amennyi ténylegesen el is fért volna a tenyerében. A sztori középpontjában Félix (Édouard Tremblay-Grenier), egy tízéves fiú áll, aki ugyan még a szexuális ébredése előtt áll, ám a kíváncsiságát és az ösztöneit már felkeltették a lányok. Jobban mondva egyetlen nő, aki az iskola testnevelő tanára. Plátói és a kisiskolás szerelem jelenségével, nemtől függetlenül, mindannyian találkoztunk már: jómagam is erős „érzelmeket tápláltam” lurkóként idősebb lányok, nők iránt. Ezzel nincs semmi gond, természetes folyamat, amit érdekes egy ideig – néztem volna tovább! – érdekfeszítő volt nézni, mert Félix által visszakaptam a fiatalságom azon szegletét, amit örökre elveszettnek hittem.

A gond csak az, hogy a coming of age-jellem mellett olyan, több teret és időt igénylő témákat is bele akartak szuszakolni a filmbe, mint a homoszexualitás és a pedofília, amit már nem bírt el a játékidő és a törékeny paradigma-szerkezet. Emiatt kicsit üresnek és levegősnek éreztem több helyen is a scriptet. Ami az összképet nézve mégis megmentette a Démonokat, az az egyedülálló hangulata, a testvérek közötti kapcsolat szívmelengetően mély és kedélyjavító ábrázolása, na meg Félix, aki nem egyszerűen vezérkarakterként pulzált a történetben, hanem afféle pillanatragasztó funkciót is betöltött a jelenetek között. Mindennek - közvetlen és közvetetett módon egyaránt - köze volt a fiú jelleméhez. Emellett pedig érdekes volt végignézni azt a folyamatot, ami végig ment a lelkében, legyen szó az elérhetetlen, öröknek hitt szerelemről, a homoszexualitástól való félelméről vagy a bűntudatáról. Előre szólók, hogy a pedofília megjelenítése felkavarhatja a nyugalmatokat, mert idegborzolóan valóságos lett. Kár, hogy a készítők nem horgonyoztak le a kevesebb, néha több-elv mellett, mert akkor a Démonok sokkal több és maradandóbb alkotás lehetett volna. A kategóriájában belül azért így is kioszt néhány szimbolikus pofont a vetélytársaknak.

MoziStar: 7/10

Tisztelt atyádat!

Fülöp-szigeteki bányászokkal is lehet jó dráma-thrillert forgatni

Bevallom őszintén, hogy a hétvégém záró filmjétől tartottam a legjobban. Ekkor már túl voltam majdnem négy óra mozin, késő is volt, ráadásul az elmém és a tudatom nagyon lemerült a rengeteg impulzustól - The Witch, Démonok - ami aznap ért. Ettől függetlenül a Tisztelt atyádat dráma-thriller az első perctől kezdve végig lekötötte a figyelmemet. És hogy miért? Hát ziher, hogy nem a története miatt, mert az minden aspektusából nézve is teljesen műfajira sikeredett. A sztori főhőse Edgar (John Lloyd Cruz), aki egy szegény és bűnözésre hajlamos család fekete lyukra hasonlító süllyesztőjéből verekedte fel magát az éltető felszínre felesége, Kaye (Meryll Soriano) segítségével, aki gazdag háttérrel rendelkezett, és afféle befektetési tanácsadóként dolgozott egészen addig, amíg ki nem derült: az apja által felépített (fedő)cég csak arra szolgált, hogy elvegye a hiszékeny emberek megtakarításait. A dühös befektetők pedig rajtuk követelték a veszteségeiket. Ez így első olvasatra nagyon sablonos plot. Jogosan tehetnétek fel akkor a kérdést, hogy mégis hogyan lesz ebből jó dráma-thriller? Egyrészt maga a környezet inspiráló. Nagy szépen van tagolva, rétegezve a város és az ország társadalmi szerepkörök és pénztárcavastagság alapján, aminek köszönhetően Edgar családi háttere is hangsúlyosan drámai lett. Másrészt a közeget is jól ábrázolták, ugyanis a dühös befektetők hiába voltak mélyen vallásosak és istenhívők, ha pénzről van szó, akkor semmi sem szent. Nem csak brutálisan megverik Kaye-t, hanem el is rabolják, és csak a veszteség megtérítése ellenére hajlandóak elengedni. Ez a vonal rávilágít arra, amit eddig is tudtunk: a vallás manapság sajnos nem több pénzhajhász szemfényvesztésnél és dühítő álszenteskedésnél. Azt hiszed, ha elmorzsolsz pár bűnbánó imát, akkor minden meg lesz bocsájtva? Ez nem így működik. Amikor segíteni kellene, akkor nem a barátod fog először cserbenhagyni, hanem a felekezeti társad, és a „pásztorod”. Csak azokat az istenhívőket tisztelem, akik nem az első sorból éneklik a különböző zsoltárokat, hanem csendben, a hétköznapok szürkeségében és problémáiban gyakorolják a vallásuk által hirdetett tanokat. Sajnos belőlük egyre kevesebb van a világon.

Kanyarodjunk vissza a történetünkhöz: mivel elrabolták a feleségét, Edgar - választás híján - kénytelen hazatérni, ahol nem csak a múlttal kell újra farkasszemet néznie, hanem családja mesterségéhez, a bűnözéshez és a bányászathoz is vissza kell térnie. A script abszolút a jól megszokott szabályok és formátumok szerint épült fel, igaz suspense egyáltalán nincs, mert az alkotás nem csak a néző, a vezérkarakterek számára is teljesen kiszámítható. Egyedül a vége az, aminek sikerült némi meglepetést okoznia. Ennek fényében akkor miért ajánlom? Mert nagyon jó érzés volt végre nem Amerikában játszódó thrillert nézni. A hangulat is kellemesen érdekfeszítőre sikeredett, ráadásul bepillantást engedettek a Fülöp-szigeteki filmgyártásba, ami nem sokkal rosszabb az amerikai mainstream iparnál. Nem ez lesz a fesztivál kedvenc - a közönségdíjat szerintem a Turbo Kid megnyerte -, ám ha van egy kis időtök, nézzétek meg. Veszteni semmit nem fogtok.

MoziStar: 7/10