Tarzan legendájánál még egy gorilla gondolkodása is okosabb
- Dátum: 2016. július 01. 17:10
- Szerző: Steiner Ádám
„Tarzan halt volna meg a dzsungelben”
Ez volt az első gondolatom rögvest a film után, miközben kótyagos fejjel és ólommozgással, ízlésben megerőszakolva – ragadozó állatok nélkül ballagtam ki a teremből. Már az előzetesek sem kecsegtettek semmi jóval, ám a végeredmény még annál is rosszabb lett, ami sajnos az összetákolt forgatókönyvnek az eredménye. Azt elismerem, hogy érdekes kontextusba helyezték Tarzant, a majomembert, aki a pilot szerint ekkor már valódi legendává vált. Nem különböző bogarakat és nedvdús gyümölcsöket falatozott egy méretes fa lombkoronája alatt, hanem Angliában kevergette ezüstkanállal a teát. Egy szó, mint száz: Tarzanon is nyomott hagyott az evolúció. A békés nyugalom viszont nem tarthatott örökké, hiszen anélkül nem lenne történet és dráma. A dzsungel visszavárja az állatok királyát, az egyetlen embert, aki megmentheti őket. És így is lesz? Nem kell túlzottan nagy fantázia ahhoz, hogy a néző rájöjjön: a főhős élete aligha forog veszélyben, még úgyis, hogy megállás nélkül dühös gorillákkal és gyilkos, erőltetett motivációval bíró bennszülöttekkel harcol. És mivel adrenalin függő, ezért fákon ugrál és „kilométerhosszú” liánokon hintázik. És itt jutottunk el a film legnagyobb hibájához, a túlírtságához. Rendben van, hogy nem kell a hétköznapok drámáját és a racionalitását keresni egy olyan filmben, ahol a főszereplőt egy majom nevelt fel, de azért ennyire nem kellett volna átbilleni a zebra túlsó oldalára. Rengeteg szürreális, teátrális és sajnos borzasztó jelenettel van szegélyezve a történet, ami még a szafari előtt megöli a végeredmény élvezetességét, rugalmasságát. Egyáltalán nem szórakoztató. Inkább idegesítő.
A pocsék könyv mellé társul David Yates esetlen, suta és végtelenül leegyszerűsített tucat rendezése, ami hemzseg a blockbuster műfajra jellemző gyermekbetegségektől. Nulla dialógus, és ami még akár jó is lenne, az is fájóan tartalmatlanul és üresen kong. Komolyan mondom, hogy két értelmes mondatot nem bírnak kinyögni. Már a Harry Potter-filmek esetében is látszódott, hogy a rendező nehezen tudott valódinak tűnő érzelmi kötelékeket fonnia a karakterei közé, ami itt újfent hitelt nyert. Papíron tisztában vagyok vele, hogy Tarzan és Jean között olthatatlan szerelem van, ám itt inkább a jó csaj beleszeretett a fura fiúba – effekt érvényesült. Ha még szakálla is lett volna a felnőtt „Mauglinak”, akkor lett volna igazán hipster a dolog.
Volt azért egy nagy pozitívuma a filmnek: a látvány. Engem hosszú távon már rég nem érdekel a vizuális tálalás – legalábbis a hagyományos fajta nem -, viszont Tarzan esetében muszáj megemlíteni, hogy a CGI-mesterek alaposan kitettek magukért. Egy-két kilógó effektet leszámítva az egész dzsungel valósággal él és lélegzik, ennél pedig aligha lehet nagyobb dicséretet mondani a munkájukra. Szép volt!
Margot Robbie remekelt, Christoph Waltz ripacskodott
Ettől függetlenül a főszereplő páros megmenti a filmet a teljes pusztulástól. Alexander Skarsgård egy igencsak nívós színészdinasztia tehetséges tagja – édesapja a Marvel-filmek egyik visszatérő szereplője -, aki végletekig kigyúrt felsőtestével hölgyek millióinak szívét és pulzusszámát dobogtatja meg. Margot Robbie továbbra is elképesztően gyönyörű, akinek nem csak a pénz (Wall Street farkasa), hanem a dzsungel is jól áll. Christoph Waltz ismét bebizonyította, hogy a fénykorát a Becstelen brigantyk-ban élte. A Spectre-ben is ugyanazt a túljátszott ripacskodását hozta, mint Quentin Tarantino-filmjeiben. Ezúttal ugyan kicsit visszavett, de cseppet sem volt elegáns, finom a játéka. Egyre inkább kezdi elveszíteni a tekintélyét a szememben.
Nem érdemes több időt veszteget a Tarzanra, ami nem csak, hogy legenda nem lesz, de alapjaiban is megalázza gyerekkorunk egyik legjobb meséjét. Mauglival ellentétben ezért most kár volt.
