A huszonharmadik Titanic Filmfesztivál még a nemzetközi filmes kottánk záróakkordjában is képes volt nagyon szép hangokat és violinkulcsokat komponálni. Külön kiemelném A hegedűtanárt, ami egy tövig rágott sablont hangszerelt új kontextusba.

Ugyan ez így nem teljesen fedi a valóságot, de tény, hogy nem sokat „tapogattuk” a pusztító földönkívüli ivadékot. Igaz, az első rész sem elsősorban a hatásvadász szörnysimogatásra hegyeződött ki. A 10 Cloverfield Lane egyáltalán nem rossz, csak valahogy nem volt kerek.

Idén végre mozikba került a magyar filmgyártás következő nagy vállalkozása, a Hurok. Madarász István magasra tette a lécet, ugyanis az alkotás egy olyan műfajban (időutazós sci-fi dráma) született meg, amihez hasonlóval mostanság nem találkozhattunk. A végeredmény bőven az elvárások felett teljesített.

Immár sokadig - „tengeren” töltött idő alatt teljesen elvesztettem az időérzékemet - alkalommal vettem részt a Titanic gyomrában megrendezésre kerülő vetítéssorozat egyikén. Ezúttal a Bone Tomahawk került terítékre, ami összességében egy kiváló naturalista western-sztori.

Ezúttal a negyedik nap két meghatározó filmét ajánlanám nektek, igaz, mindegyiket más-más szempontból kifolyólag. Amíg az indiai származású low budget thrush sci-fi a rendezvény egyik koronaékszere, addig az Experimenter alapgondolata hiába érdekes, a kivitelezés fájóan unalmasra sikeredett. Közepes nap, ami tele volt remek pillanattal.

Továbbra is dübörög az idei év egyik legnagyobb és legsokszínűbb nemzetközi filmfesztiválja, a Titanic. Objektíven nézve is nagyon gazdag a kínálat, emiatt lassan bűntudatunk is van, mert sajnos egy-két ígéretes alkotást nem sikerült belesüllyesztenünk az így is részletes napirendünkbe. Ezúttal is kiváló filmekről hoztunk nektek egy rövidebb összefoglalót.

Aki igazán ínyenc filmkedvelő, annak nem aligha kell magyarázni, hogy miért is nagy örömünnep a huszonharmadik alkalommal megrendezésre kerülő Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Olyan külföldi széllel érkező alkotásokat tekinthetünk meg, mint a Turbo Kid, A vívó vagy a Madárkák. A részünkről tegnap két film került terítékre, amiknek sikerült elég jól megadniuk a fesztivál alaphangulatát.

Julio Medem új filmjével, a Mamával kapcsolatban az a legrosszabb, hogy még csak most jutott el a hazai mozikba, ugyanis tavaly szeptemberben Spanyolországban már bemutatásra került. Az viszont hatalmas pozitívum, hogy újfent bebizonyosodott: ha komoly tartalmat akarunk kapni, akkor az amerikai túra helyett inkább Európában kell szétnéznünk.

Az első, valódi FPS-es nézettel bíró akciófilmnek, a Hardcore Henry-nek a készítői bizonyára bőven élnek a tudatmódosító szerek jótékony hatásaival, mert az egész végeredmény - jó értelemben véve - annyira elborult és egyedi, amit csak imádni lehet, még akkor is, ha a vége felé azért nem csak Henry, a formátum is elfáradt!

Már megbarátkoztam a gondolattal, hogy nincs év Melissa McCarthy-film nélkül. A művésznő idén ráadásul kétszer is sokkol minket, ugyanis a másodállásban szellemirtóként készül tönkre tenni egy régi klasszikust. A Főnökkel nem az a gond, hogy rossz lenne, hanem az, hogy totál felesleges és céltalan a jelenléte.

A felesleges folytatások készítésének reneszánsza még mindig fénykorát éli Hollywoodban. A Zoolander 2. után most a Bazi nagy görög lagzi második része toporog a néző ingerküszöbe előtt. A nagy összképet nézve elmondható, hogy nem teljesen ízetlen ez a baklava, csak totál jellegtelen az állaga. Hiányzik belőle az ötletesség, a játékosság és az újítószándék. Mondjuk úgy, hogy jókedvemben nem prüszköltem pezsgőt ezen az esküvőn.

Könnyek, mosoly és hatalmas lendület jellemzi Eddie, a Sas című filmet, ami akár az év legszórakoztatóbb és legnagyobb meglepetést okozó filmje lehet, ha az igényesség legmagasabb fokát vesszük alapul.