A New Hope – újratöltve

Az ébredő Erőt látva világossá vált, hogy milyen ösvényen indultak el az új Star Wars-trilógia megtervezésénél. George Lucas jól bejáratott receptjét szem előtt tartva a hetedik epizóddal lefektették az alapkonfliktust, a történetkeretet és a karakterek közötti viszonyokat. Az ősi mesterrel szemben J.J. Abrams -nek abban is könnyebb dolga, hogy egy pillanatig nem kellett attól rettegnie, hogy a filmje megbukik majd a pénztáraknál, így olyan lezárást tervezhetett, amilyet csak akart. Hiába nincs klasszikus értelemben vége a történetnek, egyáltalán érzi úgy az ember, hogy kráterméretű hézagok lennének az idővonalon. Jócskán elvarrták a szállakat, így kicsit könnyebb lesz kibírni a két év múlva esedékes VIII. epizód premierjét, ami a látottak alapján a Birodalom Visszavág modern feldolgozása lesz.Borzasztó nehéz úgy átfogó kritikát megfogalmazni egy filmről, hogy szinte egyetlen lényeges aspektusában sem ildomos hivatkozni a történetre. Illetve lehetne, ám senkitől nem akarom elvenni azt az élményt, amit Az ébredő Erő tud nyújtani egy szomorú, esős délutánon.

J. J. Abrams a csendes újító

Ettől függetlenül muszáj megemlíteni, hogy a direktor maximális tisztelettel nyújt az eredeti történethez. Már-már az volt az érzésünk, hogy számára olyan a klasszikus trilógia, mint egy méregdrága Herendi porcelán, amit csak nagyon óvatosan, szinte hozzá sem érve, eltartott kis ujjal szabad leporolni. Ez egyrészt megmelengethette a rajongók szívét - akik előzetesen rettegtek tőle, hogy J. J. Abrams miként nyúl a szeretett karakterekhez - , másrészt viszont a direktor így nagyon kötött dramaturgiai szabályokkal dolgozhatott, ami az újítást várok számára bizonyára csalódottságot okozhatott. Érezhető volt, hogy a korábbi filmjeivel ellentétben, ezúttal kevésbé mozoghatott szabadon. A produceri, stúdiói és rajongói megkötések miatt a franchise tudatos megreformálása helyett inkább csak kibővítette az univerzumot. Új bolygókkal, világokkal, fajokkal és kultúrákkal toldotta meg az impozáns méretű Galaxis-térképet.

Külön dicséretes, hogy ügyesen sikerült újrapozícionálnia a régi karaktereket, közülük is Han Solo-t. Ugyan nem akarunk tudomást venni arról, de ettől még így van: Harrison Ford sem lesz már fiatalabb – ez a mozgásán is nagyon meglátszott -,épp ezért J. J. Abrams hetedszerrel nem erőltette a jóképű, nagydumás, habkönnyű űrcsempész skatulyájába, ami kínosan hatott volna a vásznon. Hagyta, hogy a színésszel együtt a szerepe is méltóságban öregedhessen meg. A jellemrajza is ennek megfelelően változott, ettől vált a figura a történetben kulcsszereplővé.

Nem csak új világokat sikerült hozzáadni a történethez, hanem új karaktereket is. Kylo Ren (Adam Driver) nagyon markáns nemezise lehetett ennek a világnak – bár Darth Vader-t így sem tudta, akarta felülmúlni – és Rey (Daisy Ridley) személyében – Leila-hoz hasonlóan – egy nagyon erős női figurát üdvözölhettünk a fedélzeten.

Nem lehet elmenni szó nélkül a kiapadhatatlan nosztalgiaforrásként szolgáló fun service mellett sem. Jó formában az első pillanattól kezdve az utolsóig átlengte az egészet George Lucas szelleme. Minden „sarokból” a dicső múlt nézett vissza ránk, amiért nagyon hálás vagyok. Bizonyára lesz majd olyan elvakult, a világ összes idejével rendelkező rajongó, aki egy csokorba szedi az összes apró nosztalgia-bonbont.

A rohamosztagosok is csak emberek

A Birodalom bemutatásánál éreztem a leginkább J. J. Abrams újító hatását. Ezen a ponton, ha csak egy rövid ideig is, de szabadon engedhette a fantáziáját. Nagyobb bepillantást nyerhettünk az Új Birodalom hadászati rendszerébe – nem véletlenül voltak különböző színjelzések titulusok -, és feltette az egyik legégetőbb kérdést is: vajon kik bújhatnak meg a fehér maszkok mögött? Ha több ideje és tere lett volna rá – értsd: nem kellett volna ennyire megfelelnie a blockbuster-szabályoknak (félóránként egy harci jelenet) -, akkor bizonyára még érdekesebb mélységekig áshattunk volna le. Talán majd legközelebb!

Nyers erőtől túlfűtött fénykardpárbajok

A mai technikákon nevelkedetett mozinézők számára lehet, hogy túlságosan is ódivatúnak hathatott Az ébredő Erő-ben látott fénykard-tánc. Tény és való, hogy az előzménytrilógia bécsi keringőre hajazó harci jelenetei első látásra nagyon impozánsan hathatták, ám Az ébredő Erőben J. J. Abrams végre megtalálta az egyensúlyt. Eldobta a felesleges dupla szaltókat és kardpörgetéseket. Helyette inkább valódi érzésekkel ruházta fel a Galaxis legnemesebb fegyvereit – apropó: arra is választ kaptunk, hogy miért használja Kylo Ren a kereszt alakú kardot. A fénykardok puszta sistergése is több személyességről árulkodott, mint az előzménytrilógia összes csatája együtt véve. Egyszerre volt elegáns és dúvad. Egyszerre párosította a csupasz gyűlöletet és elnyomást a reménnyel, a védelemmel. Nem csak fénylő „rudak” volt a sötétben, hanem szimbólumok is, amik különböző értékrendszereket képviseltek.

Minden Star Wars-rajongónak kötelező az új epizód. Amellett, hogy végig mérhetetlenül nagy szeretettel viseltetik az elődje iránt, lefekteti egy új, virágzó történet alapjait is. Azt azonban muszáj kijelenteni, hogy George Lucas űroperája egyszeri és megismételhetetlen. De a legnagyobbaktól „idézni” – főleg így - egyáltalán nem bűn. Kíváncsian várjuk a Ti véleményeiteket kommentben!

MoziStar: 8,5