Minden könyvnek van egy nyitó fejezete: az enyémet Dean és Sam Winchester írta

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első szerelmi légyottom Clark Kent-tel esett meg: a 2001-es években indult képregény-széria, a Smallville - a Warner Brothers saját csatornájának megszűnése után szintén a The CW-n futott tovább - alapjaiban határozta meg a sorozatokhoz kapcsolódó viszonyomat. Máig emlékszem, hogy gyerekkoromban tűkön ülve vártam a délutáni sávot, hogy végre láthassam: miként válik egy szegénysorból származó farmerfiú a világ legnagyobb szuperhősévé. Igaz, akkoriban az ízlésem kimerült annyiban, hogy látok néhány „lélegzetelállító” CGI- trükköt. Mai szemmel mindez már nagyon kevés. A látvány önmagában nem tud, és nem adhat el semmit. Olyan természetes és szerves része a mai filmgyártásnak, mint a scriptírás vagy a lélegzetvétel. A kezdéstől számítva tíz éven át követtem Superman tinédzserkorát, így elmondhatom, hogy szinte együtt nőttünk fel, együtt teljesedtünk ki, együtt váltunk többé-kevésbé felelősségteljes felnőtté. Meg voltam róla győződve, hogy semmi és senki nem állhat közénk. Ám 2005-ben érkeztek a Winchester-testvérek, és azonnal elrabolták a szívemet. Az egykori szenvedély és tűz mára már megszokássá és néma közönnyé szelídült.

Mielőtt jobban belemennék, előre bocsájtom, hogy most tényleg nehéz írnom erről a sorozatról, ugyanis a rajongásom és a hozzáfűződő személyes érzéseim megpróbálják befolyásolni a józan ítélőképességemet, az objektivitásomat. Csak nagy erőfeszítések árán tudtam a következő egyszerű, ám annál lényegre törőbb mondatot leírni: a Supernatural már időtlen idők óta nem szórakoztató. Több sebből vérzik, mint egy olyan áldozat, akit maga Freddy Krueger késelt meg. Nem izgalmas, nincs igazi dinamikája, ritmikája és teljesen elpuhult a saját győzelmeitől. Az egykor jól működő hátborzongató hangulat már csak árnyéka önmagának. Akkor miért nézem, ha több szenvedést okoz, mint mosolyt? Mert ennyi idő után a Winchester-testvérek olyanok, mintha családtagjaim lennének. Olyan nehéz pillanatokon segítettek át, mint az első szakításom, a fővárosba való költözésem, vagy éppen kilátástalanak tűnő élethelyzetem. Emiatt pedig nem tudom és nem is akarom őket egyik napról  a másikra elhagyni. Elborult, elmebeteg módon időről-időre még mindig képes valahogy szórakoztatni. Ez viszont már csak a törzsrajongókra hat. Az újoncok, akik véletlenül elkapnak egy-egy új epizódot, sikítva, viszketve kapcsolnák/kapcsolják ki, ugyanis rengeteg, a Supernatural-nál szórakoztatóbb sorozat van még a piacon, így kár rá pazarolni heti negyven percet az életedből. Ettől függetlenül számomra mindig nagy öröm, ha egy Winchester-rajongóval találkozom/beszélek, ugyanis ez azt jelenti, hogy még nem haltunk ki teljesen.

Sötétség ide vagy oda: nincs már mit elmesélni az univerzumon belül

Sárgaszemű Démon, Lilith, Lucifer, Apokalipszis lovasai, Halál, Leviatánok, Mindenek Anyja, Metatron, Káin pecsétje, Sötétség. Pokol, Menny, Purgatórium… Ezek csak a legnagyobb nevek és helyszínek, akikkel/ahol a Winchester testvérek eddig sikerrel vették fel a harcot. S akkor még nem is említettem a Monster of the Week-szerkezetbe beletartozó heti vámpírokat, vérfarkasokat, szellemeket, alakváltókat és démonokat. Egy alkalommal még egy sárkánnyal is meggyűlt a bajuk.

A legnagyobb problémám - amit már az Arrow esetében is ecseteltem-, hogy a kiveszett a tét a történetből. Egy barátommal pont arról beszélgettünk, hogy az első pár szezonban még komolyan lehetet tartani attól, hogy valamelyik Winchester-testvér fűbe harap az évadzáróban. Mostanság nem elég, hogy halhatatlanok, de az írók még olyan karaktereket sem mernek kiírni, mint Castiel vagy Crowley. Utóbbi a külföldi Supernatural-fanok egyik nagy kedvence, de nekem sosem jött be igazán. Beismerem, hogy az elején üde színfoltja volt a sorozatnak, ám mostanra eléggé töketlenné vált. Csak úgy, mint Castiel, aki évek óta mást sem tesz, minthogy rácáfol a Tankcsapda egyik legismertebb nótájára, miszerint a Mennyország Tourist a legjobb szolgáltatást nyújtja… hát nem! Mostanra érdektelenné és feleslegessé vált a figura. Sajnos nem több egy hasznavehetetlen koloncnál, aki csak megnehezíti Deanék életét. Legalább a humorfaktor általa jobban működik, s talán ez is valami.

A szerkezet régi maradt, igaz, ezen a téren azért történt előrehaladás: az átívelős szál mellett a filler-epizódok továbbra is az egy ügy-egy rész elv alapján épült fel, ami az eddigiekkel ellentétben egyre szorosabban simul az alapkonfliktushoz. Szerencsére nem csak két-három alkalommal - évadnyitó, fél-és teljes évadzáró - veszik elő az aktuális nemezist, hanem Winchester-testvérek mellett párhuzamosan folyamatosan nagy hangsúlyt fektetnek rá. Látjuk, miként nő fel, miként próbálgatja az erejét és fogadja el a saját végzetét. Nagy lehetőségeket látok benne, csak a bizalmam Erik Kripke kiszállása óta nem a régi az írók irányában. A meglepő, kreatív húzások helyett a jól bejáratott komfort- zónájukban mozognak. Mintha úgy gondolnának ránk, rajongókra, mintha nekünk így 11 év után bármi megfelel, felesleges megújulni, változtatni. Ez pedig könnyen a sorozat halálához vezethet - még úgyis, hogy Dean egyszer már jégre tette magát a Halált is -, amit most már azért sem bánnék, mert a Sötétséggel végre egy olyan befejezést lehetne rittyenteni a nagyszabású történethez, amire jócskán rászolgáltak.

A rutinon és a kényelmen kívül ürességeket is érzek a sorozatban, s nem azért, mert a Sötétség sorra szívja magába a lelkeket. Vizualitás szempontjából is olcsóvá vált az egész. Nem tudom, hogy ennek anyagi vagy kreatív jellegű oka van, de nagyon hiányzik az az elegáns, hidegszürke szűrő, ami az atmoszféra megteremtése mellett egyfajta exkluzivitást is kölcsönzött a sorozatnak. Arról nem is beszélve, hogy a régi szép időkben rengeteg külső és belső helyszínt is használtak. A road movie- hangulatú országúti furikázások hozzájárultak ahhoz, hogy a világ tágasabb, szélesebb, nyitottabb legyen. Ez is kiveszett már a szériából. Az egész történet most már csak a vancouver-i (Kanada) stúdiókomplexumban játszódik, aminek költséghatékonysági magyarázata van: egy, a 11. évadában járó széria jóval költségesebb, mint egy fiatal, újonc sorozat.

A legjobban azok a részek működnek még mindig, amit nem a sorozatnak, hanem nekünk írnak. Tavaly ilyen volt a 200. epizód, ami egy különleges musical köntösbe idézte fel az elmúlt tíz év legszebb, legmarkánsabb pillanatait. Nagyon erős volt a lelki hatása, ami bizony nálam a végére katarzisba csapott át. Idén is megkaptuk a saját kis epizódunkat: a negyedik epizódban a harmadik főszereplő szemén keresztül látjuk az eseményeket. Bizony, a sorozat emblematikus autója, a sok megpróbáltatáson keresztülmenő 67’-es Chevrolett Impala - „Baby” - szolgáltatta a helyszínt és a történet kohéziós erejét. Elképesztően nosztalgikus és mély volt. Felidézett rengeteg szép emléket, s a maga módján kreatív is volt. Kétség sem férhet hozzá, hogy a sorozat legjobb pillanatait idézte meg. Nem beszélve arról, hogy behozta az univerzumba az általam legjobban várt szereplőt, Istent is! Legalábbis Sam egyik látomásából arra lehet következtetni, hogy a Teremtő is beszáll a kozmikus végjátékba.

Sokat nem várok ettől az évadtól, és a törzsrajongókon kívül senkinek sem tudom jó szívvel ajánlani!