Barry Allen rossz hatással van Oliver Queen-re.

Törzsrajongóként be kell ismernem: a csuklyás igazságosztó eredettörténete a harmadik évadtól drasztikus lejtmenetbe kezdett, holott az elején Smallville-i magasságokon mozgott. Imponált az a fajta összeszedettség és határozottság, ami alapjaiban határozta meg az első két évadot. Továbbra is állítom azt, hogy a sorozat eddigi legjobb nemezisének, Deathstroke-nak (Manu Bennett) a bemutatását és felépítését tanítani kellene forgatókönyvíró kurzusokon.

Négy évvel a pilot epizód bemutatása után Oliver Queen (Stephen Amell) végre Zöld Íjászként veszi fel a harcot a bűnözőkkel. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen mindig is ez volt a készítők végcélja. A probléma az, hogy az az út, amin eljutottunk eddig, annyira göröngyös és darabos, mint a magyar autópálya. Már a harmadik szezonban is érezhető volt, hogy a készítők, jobban mondva Marc Guggenheim kezdi elveszíteni az irányítást. Immáron három sorozat - Arrow, The Flash, Legends of Tomorrow - kreatív koncepciójáért is felel, ami kezdi túlszárnyalni a tehetséges showrunner erejét és fantáziáját. Igaz, nem lehet mindent csak az írók nyakába varrni, hiszen a The CW is legalább annyi hibás a kialakult helyzetért. Lehet, hogy furán fog hangozni, de a véleményem szerint az Arrow minősége azóta kezdett el hanyatlani, amióta a szomszédos városban Barry Allen először magára húzta a skarlátvörös zubbonyt.Jobban mondva, amióta kitalálták, hogy univerzumot kívánnak építeni, így összekötik a két sorozatot egymással. Amíg a Flash esetében ez hiba nélkül működik, addig az Arrow-ban alaposan megváltozott az eddig okosan felépített status quo. Egyszer, s mint azt is sikerült - bizonyára nem tudatosan - bebizonyítaniuk, hogy Christopher Nolan által megteremtett Denevérember miért nem működött volna az Igazság Ligájában. Anno az első évadban világosan látszott, hogy a Zöld Íjász nem más, mint a modern Batman tévésorozatos kistestvére. Olcsóbb, kisebb, de az alap hitvallás ugyanaz volt: legyen minél realistább, minél emberibb, minél hitelesebb. Csak annyira akart elszakadni a valóságtól, amennyire feltétlenül muszáj volt, révén, hogy azért mégis egy képregény-karakterről van szó. És ez a lehetőségekhez képest jól is működött. Azóta viszont, hogy Central City-ben belecsapott Barry Allen-be a villám, minden megváltozott. A természetfeletti faktor már nem csak Central City szerves része, hanem Starling City-é is. Ezzel olyan, szerintem visszafordíthatatlan, folyamatot elindítva, amire előzetesen talán nem is számítottak: a karakternek szakítania kellett a realitással, a saját szabályrendszerével és a saját identitásával.

Oliver Queen látványosan vergődik

Ugyan eddig csak négy epizódot vetített le a The CW, már most látszik, hogy jelentős előrelépés nem történt a nyári szünet alatt. A harmadik szezonhoz hasonlóan megint fogtak egy nemezist, ami köré kitaláltak egy történetet. Egyelőre nagyon úgy fest, hogy ugyanazt az utat fogjuk végig járni, mint tavaly: Oliver Queen fél úton egyszer elbukik, majd talpra állva, szentimentális monológok közepette legyőzi az ellenfelét, ezzel megmentve a városát a teljes pusztulástól. Értem én, hogy alapvetően ezek a hősök lokálpatrióták, így csak a saját szülőhelyükért vállalnak felelősséget, mégis kellene valami plusz, valami több, amitől újra érdekessé válna az egész. Első lépésként nagyon szeretném, ha újra lenne tétje a történetnek. Csak ismételni tudom önmagamat: tisztában vagyok vele, hogy képregény-történetről van szó, de akit egyszer kiírtak az írók, az nyugodjon is békében. Ez az első két évadban, amikor még nem volt annyi fantasztikum a sorozatban, remekül működött. Azáltal, hogy a karakterek tényleg meghalhattak, nem csak tét, hanem valódi dráma is volt a sorozatban. Lehetett izgulni a szerethető mellékszereplőkért. Most, hogy túl vagyok a harmadik negyedik, „kicsit” betelt a pohár. Figyelem, spoiler következik: Sarah visszatérése számomra kicsapta a biztosítékot. Számomra a tavalyi szezon legjobb, legértékelhetőbb epizódjai azok voltak, amelyekben próbálták feldolgozni az egykori Fekete Kanári (újbóli) elvesztését.

Túlzásba vitt drámázás, feleslegessé vált flashback-szerkezet

Amit már nagyon nehezen viselek el, hogy a sorozat indokolatlanul komolyan veszi önmagát. De, ha már így döntöttek, akkor törekedhetnének a minőségi produktumra. Felejtsük már el ezt a szappanoperás-irányt, mert ettől nemcsak üres és jelentéktelen, hanem végtelenül idegesítő is lesz az egész. Három részig kellett csak arra várnunk, hogy feloldják Oliver és Diggle közötti feszültséget.

Az már csak hab a tortán, hogy a Szigeten játszódó flashback-ek is végleg kifulladtak. Amíg az első két évadban volt jelentősége a múltban játszódó történeteknek, addig a negyedik szezonra ez már nem több, mint felesleges időhúzás, afféle kötelező házi feladat. Nem tudom, hogy miért érzik úgy, hogy mindenáron be kell mutatniuk azt az öt évet, amit Oliver szigeten töltött. Teljesen felesleges.  

Egyedül Damien Darhk miatt tartok még ki, mert benne bőven van potenciál. Pár epizód múlva érkezik a városba Matt Ryan személyében Constantine is, ami fun service-ként bizonyára maximálisan működhet, de vélhetően újabb lyukat fog ütni a sorozat identitásán.